Érzések, melyek a jég alatt maradtak

→ Fanfiction

→ Harry Potter

→ Tekergők 

→ Remus x Sirius
→ A cím Petra fejéből pattant ki, mert Giger gyatra címekben.

→ A novella a Bloggerkarácsony alkalmából íródott Lylának rengeteg szeretettel. ♡

Petra fantasztikus rajza a novellához ❤

❖

            Szinte hihetetlen, hogy a hatalmas, ódon kastély milyen üressé tudott válni egyetlen nap leforgása alatt. A diákok mindenféle varázslat nélkül, mégis varázslatos gyorsasággal tűntek el. Nem maradt utánuk más, csak szépen bevetett ágyak, a túlontúl üresnek tűnő klubhelyiség és némán ásító folyosók a maguk kőfalaival és magas mennyezetével.

            Remus reggel nem siette el a készülődést. Komótosan magára húzta kissé kopott ruháit, elpakolta a holmijait, mert kényelmetlenül érezte magát a rendetlenségtől. Mielőtt elindult volna az ajtó irányába, leült egy pillanatra az ágyára, és végignézett a szobán.

            Mindhárom barátja aludt. Sirius ágyát eltakarták a nehéz bársonyfüggönyök, James és Peter azonban nem fárasztották magukat az elhúzásukkal.

            Általában a fiú sokkal korábban kelt, mint barátai. Nehezére esett az alvás, főleg az utóbbi időben. Aznap is tökéletesen tisztában volt vele, hogy még több órát kell egyedül eltöltenie, mielőtt a többiek felkelnek. De nem bánta. Együtt töltik a karácsonyt, ennél többre egyikük sem vágyott.

            James átfordult a másik oldalára álmában, Peter pedig motyogott valamit, amit a fiú nem értett. Még sokáig fogják húzni a lóbőrt.

            Remus amilyen halkan csak tudott, kiosont a hálóteremből, le a lépcsőn, át az üres klubhelyiségen, ki a portélyukon. Útban a nagyterem felé nem találkozott össze senkivel, még egy kísértettel sem. Ez a fajta kihaltság azokra az éjszakákra emlékeztette, amikor barátaival a kastélyt járták, újabb és újabb zugait felfedezve.

            A nagyteremben rajta kívül két diák tartózkodott; két hatodikos hollóhátas, akik vidáman beszélgettek a saját asztaluknál.

            A fiú leült a griffendélesek üres asztalához, és hozzálátott, hogy megvajazzon egy pirítóst. Megnyugtatta a csend. Mindig feszéjezve érezte magát a zsúfolt helyiségekben, zavarta a túl nagy hangzavar. Már megszokta furcsán fejlett hallását, de a túl sok kiabálás továbbra is bántotta a fülét.

            Az ajándékokra gondolt, amit barátainak vett. Sosem engedhetett meg magának túl nagy dolgokat, de tudta, hogy James el fogja halmozni őket, és ez valahol rettenetesen zavarta. Hiszen sosem tudta viszonozni.

            Sirius esetében volt a legnehezebb dolga. Mindig nehezen találta ki, mit adjon neki. Amikor azonban meglátott egy nagyon apró és durván megmunkált kutyafigurát, úgy érezte, nem hagyhatja ott az árusnál. Valamiért megragadta, hogy a faformáról gyakorlatilag nem lehetne pontosan eldönteni, hogy farkas-e, vagy kutya.

            Annyira elmerült a saját világában, hogy észre sem vette, ahogyan a gondolataiban járkáló fiú a valóságban is közelít hozzá.

            – ’Reggelt – köszönt álmosan Sirius, és lehuppant barátja mellé.

            – Hogy-hogy ilyen korán?

            – Esik a hó – vágta rá a fiú, mintha ezzel mindent megmagyarázna. A tányérjára pakolt egy adag rántottát, aztán inkább hozzá se nyúlt, csak nézte.

            – És? – kérdezte némi szünet után Remus.

            – Fel kell készülnöm a hócsatára – magyarázta a másik, olyan hangsúllyal, mintha ennél egyértelműbb válasz nem is létezne a világon. – Te velem leszel. – Nem kérdezte, kijelentette.

            – Nem vagyunk ehhez már egy kicsit… idősek?

            – Idefigyelj! – fordult szembe Remus-szal barátja. – Az ilyenhez sosem lehet túl idős az ember. Soha. Világos?

            – Nem szóltam – legyintett a fiú, és belekortyolt a kávéjába. – Ágas és Féregfark?

            – Két Csipkerózsika.

            Remus lopva belemosolygott a bögréjébe. Sirius nem ismerte a mesét, amíg ő röviden el nem mondta neki. A mai napig morbidnak találta, épp ezért tetszett neki.

            – Gondolkodtam rajta, hogy kiugrasztom őket az ágyból, de aztán rájöttem, hogy így nekünk több időnk van stratégiát kidolgozni.

            – Megint a tónál?

            – Természetesen. Hetek óta be van fagyva, az a legjobb pálya. A fák mögé el lehet bújni, a jégen meg megvívhatjuk a döntő csatát.

            A fiú megvakarta a fejét, mire hosszú, fekete haja egy odaégett szénakazalhoz vált hasonlatossá. Remus leküzdötte a kényszert, hogy hozzáérjen és egy kicsit rendbe szedje.

            – Na jól van Holdsáp, ötleteket elő – nézett megint barátjára Sirius. – Te vagy itt a zseni.

            – Te meg a jó stratéga. Ha rajtam múlik, az első pillanatban hóba fulladunk.

            – Jogos – ismerte be Tapmancs vigyorogva. – Oké, akkor kezdjük a bázis elhelyezésével. Ahol tavaly volt, oda nem tesszük, ezt most leszögezem.

            – Rád bízom – emelte fel a kezeit védekezően Remus. – Viszont ismerek egy bűbájt, amivel sokkal gyorsabban tudjuk gyártani a hógolyókat.

            – Remélhetőleg Ágasék nem ismerik. Mert akkor nyert ügyünk van. Király, szóval a bázist én helyezem el, te meg gondoskodsz hógolyókról.

            – Féregfarkat leszedhetnénk még az elején, és akkor a végső csatában ketten leszünk egy ellen. Ismerem a taktikáját, könnyű lesz.

            – Valaki fejlődik – nevetett elismerően Sirius. Szemeiben színtiszta öröm csillogott. – De Ágas az enyém.

            Remus igyekezett figyelmen kívül hagyni azt a hihetetlen sebességet, amivel görcsbe rándult a gyomra erre a pár szóra.

            Nem úgy értette – sietett leszögezni magában. És amúgy is mindegy.

            – Rendben – nyögte ki végül nagy nehezen.

            Ebben a pillanatban két barátjuk berontott a nagyterembe. James futott elöl, Peter jó pár méterrel lemaradva mögötte. Az előbbi az egyik cipőjét a kezében hozta, az utóbbi mindkettőt. Bizonyára a lehető leggyorsabban, és ezzel együtt legkapkodósabban hagytál el a hálókörletet.

            – Csaltok! – kiáltott barátaira James, és hozzávágta cipőjét Siriushoz. Az nevetve elkapta a levegőben és ártatlan maszkot varázsolt arcára.

            – Mégis miben? – kérdezte. Természetesen a cipőt nem adta vissza, inkább ráült.

            – Nagyon jól tudod, te tisztességtelen kutya!

            Peter kifulladva lerogyott Remus mellé, seszínű haja égnek állt, arca kipirult. A két hollóhátas lány ezt a pillanatot választotta a távozásra.

            – Ez tisztességtelen – lihegte James. – Holdsáp, ezt te is tudod – fordult hirtelen másik barátja felé. – Miért hagyod csalni?

            – Nem csináltam semmit – védekezett szelíden a fiú, de mosolyát nehezen nyomta el.

            – Pont ez a baj – szegezte rá mutatóujját Ágas, mintha varázspálca lenne. Az elvarázsolt mennyezet fölöttük azt mutatta, hogy egyre jobban szakad a hó odakint. – Te vagy a lelkiismerete, meg kellett volna állítanod.

            Remus azért imádkozott, hogy ne vörösödjön el. Te vagy a lelkiismerete.

            – A lelkiismeretem ugyanúgy nyerni akar, mint én – adta fel a színészkedést Sirius. – Egyébként semmire se jutottunk – hazudta. – Tőletek egy perc nyugta sincs az embernek.

            – Ez nem fair – duzzogott tovább James. – És add ide a cipőmet!

            – Te vágtad hozzám! – háborodott fel Sirius. Remus csak magában nevetve figyelte az eseményeket, Peter pedig a saját cipőjével volt elfoglalva.

            – Megérdemelted! – vágott vissza James. Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és már nyújtotta is a kezét.

            Sirius azonban továbbra sem szállt le az emlegetett lábbeliről, csak ráérősen piszkálgatta a mostanra kihűlt rántottát.

            – Tapmancs – komorodott el James. – Ez neked se kényelmes.

            – Nem értem, miről beszélsz.

            James nézte egy darabig a borzas, féloldalasan mosolygó fiút, aztán hirtelen ötlettől vezérelve nemes egyszerűséggel ráugrott, megpróbálva letaszítani a cipőről.

            Sirius azonban gyorsan reagált, kikapta maga alól a lábbelit és áthajítottam Remusnak, aki épp hogy csak el tudta kapni.

            – Fuss vele! – kiáltott nevetve Sirius, James pedig hahotázva feltápászkodott róla, hogy cipője új birtoklójára támadhasson. – Fuss!

            Remus egy pillanatnyi tétovázás után futni kezdett. Pillanatok alatt maga mögött hagyta a nagytermet, átvágott az előcsarnokon, léptei visszhangot vertek. James szorosan a nyomában futott, és bevetődött a márványlépcső elé, mielőtt felszaladhatott volna rajta. Más megoldást nem látva Remus csúszkálva irányt változatott, és nevetve kifutott a kastély udvarára.

            – Ez nem ér! – kiabálta James. Remus elképzelte, ahogy barátja egyetlen cipővel a lábán utána iramodik a térdig érő hóban, és alig bírt tovább menni, annyira nevetnie kellett tőle.

            – Húzz bele, Holdsáp! – hallotta Sirius hangját a háta mögül. Már szúrt a tüdeje az oxigénhiánytól és vacogott a hidegtől, de azért futott.

            Tompa puffanás jelezte, hogy valakit hógolyótalálat ért.

            – Hócsata! – üvöltötte Peter, mire Remus a befagyott tó felé vette az irányt. Nem tudta, Sirius végül hova akarja helyezni a bázist, ezért kiválasztotta a legnagyobbnak tűnő fát, és bebújt mögé. James ide nem követte, helyette ő és Peter is rejtekhelyet kerestek.

            – Remélem, hozzáfagy a zoknija a lábához – préselte ki vacogó fogai között Sirius, miután lefékezett Remus mellett és elkezdett hógolyókat gyártani. – Itt az ideje elővenni azt a te új bűbájodat.

            Mindketten rettenetesen fáztak, de ez most nem számított. Mindenki győzni akart, és közben alig bírták abbahagyni a nevetést. Remus úgy érezte, soha életében nem volt még ilyen boldog. Hiába az a hat év, még egyszer sem viselkedett ilyen fesztelenül barátai táraságában.

            – A fenébe Peter leszedésével, menjünk a tóra – mondta. – Megyek elől, fedezz!

            – Nem ismerek rád – csóválta a fejét vigyorogva a barátja. – Igazán hősies, de én megyek elől. Ha leszednek, állj bosszút értem!

            Azzal rohanni kezdett a jégen. A másik két fiú azonnal vette az adást, és hógolyókkal felszerelkezve a tó felé iramodtak. Futás közben többször is megcsúsztak, Peter kétszer is elesett, de ez sem számított.

            – A küzdelem halálig tart! – jelentette be a szokásos módon Ágas. – A csata az egyik fél teljes megsemmisülésével ér véget!

            Azzal elhajította az első hógolyót, ami szikrázva szállt a levegőben, egyenesen Sirius felé. A fiú ügyesen elhajolt, és már vissza is támadott. Remus három dobással leszedte Petert, mire Sirius örömében ugrálni kezdett, de ennek meglett az eredménye – James eltalálta.

            – Bosszulj meg! – kiáltotta Tapmancs, és barátjára kacsintott. Remus úgy érezte, felrobban a szíve és már nem is fázott.

            Támadott, aztán elhajolt, James többször is majdnem eltalálta.

            – Fuss hátrébb! – javasolta Sirius. – Nem tud messzire dobni, csak egy fogó!

            – A hullák nem beszélnek, Tapmancs!

            Remus futott. Egyre beljebb és beljebb, nem látta a talpa alatt a jeget a vastag hótakarótól, a szél a szemébe fújta a még mindig szállingózó pelyheket.

            Nem hallotta meg a reccsenést. Túl hangosan dobogott a szíve, túl hangos volt tulajdon zihálása.

            A következő lépéskor eltűnt a talaj a talpa alól. Lába jéghideg vízbe merült, úgy érezte, mintha ezer tüzes tűt szúrtak volna bele. Elterült a jégen, és épp annyi ideje maradt, hogy vegyen egy nagy levegőt, mielőtt mindenhol betört alatta és elmerült a tóban.

            Bőre minden egyes négyzetmillimétere sikoltva tiltakozott a hideg ellen. Érezte, hogy görcsbe rándulnak a tagjai, hiába nyitotta ki a szemét, csak homályos foltokat látott, semmit nem hallott a szívverésén kívül.

            Mikor teste egy kicsit magához tért, megpróbálta felfelé rúgni magát, de sehogy sem érte el a felszínt.

            Merre is van a felszín?

            Többször is hallotta, hogy a vízbe eső ember képes teljesen összezavarodni, és nem tudja, merre van a fel és a le. Hallotta – de sosem hitte el. Most azonban a saját bőrén tapasztalta meg, hogy a dolog lehetséges.

            Égni kezdett a tüdeje, kétségbeesetten könyörgött oxigénért.

            Itt fogok meghalni. Ez az egy mondat visszahangzott a fejében. Szemei előtt megjelent három barátja képe. A Tekergők. Aztán James és Peter valamiért elhomályosodtak, és Sirius alakja pedig kiélesedett.

            Érezte, hogy valami megragadja. Biztosan a halál az. Eljött érte, mielőtt elbúcsúzhatna a barátaitól. Mielőtt elbúcsúzhatna Sirius Black-től.

            Aztán egyszer csak a feje áttörte a víztükröt, és újult erővel robbant szét testében a fájdalom. Ösztönösen szívta tele a tüdejét a hideg levegővel, köhögni és vacogni kezdett, a lábait alig érezte.

            – Remus! – kiabálta egy ismerős, kellemes hang. Sosem hallotta még ennyire rémültnek. És nagyon régen hallotta, hogy ezt a nevét mondja. – Bassza meg, kapaszkodj belém!

            De nem tudott. Nem uralkodott a teste fölött, nem tudta behajlítani az ujjait. Sirius vele szemben hasalt a jégen, eloszlatva a súlyát, nehogy ő is a vízben kössön ki. Remus semmi mást nem látott, csak a szemeiben ülő pánikot.

            Barátja teljes erőből ráfogott a karjaira.

            – Húzzatok! – szólt hátra. James és Peter a két lábát fogta, és most teljes erőből húzni kezdték. Remus tompán érzékelte, hogy kiemelkedik a vízből és a széttört jég durva széle végigkarcolja az egész testét.

            Csattogtak a fogai, de végre kikerült a tóból. Amennyire csak tudtak, távolabb húzódtak a baleset helyszínétől.

            – Szóljatok Madam Pomfrey-nak! – szólt hátra a válla fölött Sirius. James és Peter úgy rohantak, ahogy csak bírtak. – Bassza meg! – káromkodott a fiú, és magához húzta vacogó barátját, látszólag teljesen önkéntelenül. Olyan szorosan ölelte, mintha az élete múlna rajta. Más helyzetben Remus szíve valószínűleg le is állt volna, de jelenleg csak a hidegre tudott koncentrálni.

            – Hetek óta be van fagyva… Azt hittem, sehol sem olyan vékony, hogy… A rohadt életbe!

            – Sirius – dadogta Remus. Nehezen beszélt, mivel egész testében rázta a remegés. Barátja már együtt remegett vele. – Minden rendben.

            – Hát hogyne! – horkant fel a fiú. Ez az ugatásszerű hang annyira ismerős volt, hogy Remus rekedten felnevetett. – Hol vannak már?

            – Sirius – mondta megint Remus, de nem tudta folytatni. Sosem hívta így a fiút, pedig szerette ezt a nevet. A hangzását, a különlegességét. A személyt, aki viseli.

            Mintha valaki más irányítaná a mozdulatait, remegő kezével óvatosan megérintette a fiú arcát. Tekintetük találkozott, nagyon közel voltak egymáshoz.

            Aztán Remus, mintha villámcsapás érte volna, ráébredt, hogy mit csinál. Elrántotta a kezét és lehunyta a szemét, magában tízig számolt, aztán vissza.

            – Minden rendben van – suttogta rekedten Sirius.

            Nincs rendben. Sosem volt rendben, és soha nem is lesz.

            – Remus?

            A továbbiakat a fiú már nem hallotta, ugyanis megszűnt körülötte az egész világ.

            A fiú a gyengélkedőn tért magához. Jól ismerte már a kastélynak ezt a részét, sokkal több időt töltött itt, mint ami még elviselhető lenne.

            A plafonra szegezte a tekintetét, nézte a fény játékát, hallgatta a csendet. Amennyire meg tudta állapítani, hajnal lehetett.

            Furcsa meleget érzett, és ólmos fáradtságot. Mintha végtagjait az ágyhoz szögezték volna, és ereiben vér helyett langyosan égő tűz folyna.

            – Ébren vagy.

            Olyan hirtelen kapta oldalra a fejét, hogy belereccsent a nyaka.

            – Boldog karácsonyt – mosolygott rá féloldalasan Sirius. Szemei alatt a szokásosnál is nagyobb és sötétebb karikák éktelenkedtek, fekete haját összefogta, de néhány tincs kiszabadult és az arcába hullott.

            – Boldog karácsonyt – felelte erre zavartan a fiú. – Egyedül vagy?

            – A többieket elzavartam aludni.

            Remus el akarta kapni a tekintetét. De nem tudta. Borzalmasan érezte magát a tegnapi incidens miatt. Még mindig érezte barátja karjait maga körül, és ettől egyszerre akart sírni és nevetni, de egyiket sem tehette meg.

            – Itt vannak az ajándékaid.

            Nem felelt. Mit kellene mondania?

            – Ez van tőlem. – Egy csomagot tett a mellkasára nemes egyszerűséggel. Remus ülő helyzetbe tornázta magát, és remegő kézzel elkezdte széttépni a csomagolópapírt.

            Hamarosan egy pulóver hevert az ölében. Nem is akármilyen pulóver. Az elejét teljes egészében a hold szépen kidolgozott képe foglalta el.

            A csomagból még egy cetli is előkerült, rajta macskakaparás: Erősebb vagy a félelmeidnél.

            – Köszönöm – nyögte ki a fiú, amikor végre szóhoz tudott jutni. Igyekezett fesztelenül beszélni, mérsékelt sikerrel.

            Sirius nem felelt. Helyette sietős mozdulattal, mintha attól félne, ha most nem teszi meg, már sosem kap rá lehetőséget, barátja keze után nyúlt, és megszorította. Közben nem nézett rá, és Remus esküdni mert volna, hogy levegőt se vett.

            Talán ha öt másodpercig maradtak így, ami egyszerre tűnt egy szempillantásnyi időnek és évtizedeknek.

            Végül Sirius felpattant, és az ajtó felé igyekezett.

            Mielőtt azonban kilépett rajta, visszanézett és Remusra mosolygott. A fiú pedig viszonozta.