LMBT támogatás - Meddig jó, mikortól sok?

Így a Pride Month végére egyre jobban elszaporodtak a témával kapcsolatos bejegyzések, szóval gondoltam, beállok a sorba és jól szítok egy veszekedést.
Mielőtt valaki elsiklana az irónia mellett és komolyan venné az előbbi mondatot, leszögezném, hogy szó sincs erről.
Már régóta meg szeretném írni ezt a bejegyzést, csak sosem jutottam el idáig, most meg végre ráparancsoltam magamra, hogy addig nem állok fel a laptopom mellől, amíg meg nem írtam.

Gondolom mindenki tudja, mi ez a téma, nem kell bemutatni, de a nagyon kezdők kedvéért elmondom, hogy az LMBT az angol LGBT magyar megfelelője, ahol az L a leszbikusoké, az M a melegeké, a B a biszexuálisaké és a T a pedig a transzneműeké. Igazából ha nagyon pontosak akarunk lenni, az LGBTQ+ sokkal kifejezőbb, mert abban mindenki benne van.

Na de. Mi az istent akarok én ezzel? Leginkább összefoglalni a véleményemet a témáról, és kitérni több nézetre is, illetve egy kicsit magára a támogatásra, mert szerintem erről is fontos beszélni.
A világért sem akarok veszekedést szítani, szerintem régen rossz, ha a dolog erről szól. De ha valakinek beletipornék a lelkébe, azért előre is bocsánat, nem tervezem.

Szögezzük le: totálisan elfogadó vagyok az LMBT közösség tekintetében. Pedig engem alapjáraton nem így neveltek, nagyon szeretem a családom, csodálatos emberek, de sajnos ilyen téren nem túl elfogadóak, és ez soha nem is volt titok. Én sokáig egyáltalán nem foglalkoztam a dologgal, aztán egy idő után, néhány éve kialakult bennem egy amolyan erőszakos védelmezés, mind ilyen téren, mind a rasszizmussal kapcsolatban.
Szerintem az egyik legnagyobb hülyeség a világon, hogy akár a szexuális beállítottsága, akár a bőrszíne, akár a neme alapján máshogy bánjunk az emberekkel. Mert ezek aztán a világon semmit nem befolyásolnak. Nem attól lesz bunkó, érzéketlen, alattomos vagy önző valaki, mert a saját neméhez vonzódik.

Az ítélkezésnek semmi értelme, meg kell ismerni egy embert ahhoz, hogy véleményt alkothassunk róla. De ez mindig így van. Nem fogok automatikusan szeretni valakit azért, mert heteró, vagy épp biszex, mint ahogy utálni sem fogom ugyanezért. Engem az emberi értékei érdekelnek, a viselkedése, az elvei, az, hogy mennyire segítőkész, mennyire figyelmes, megfontolt és emberséges. Ennek semmi köze ahhoz, hogy kikhez vonzódik.

Épp ezért szerintem a világ legfeleslegesebb dolga azon agyalni, hogy "mitől lesz valaki meleg". Úgy született, ez van, kit érdekel? Engem aztán hidegen hagy. Ez pont olyan, mint hogy mondjuk valaki hajjal születik meg, van, aki meg anélkül. Befolyásol ez engem vagy őt bármiben, ami számít? Nem. Hát akkor meg? Azt sem akarom tudni, hogy a heteró párok mit csinálnak a hálószobájukban, nem tartozik rám és nem is érdekel.

Aztán jön az, hogy van, aki elfogadj, van, aki nem. Na most, én igyekszem megértő lenni. Tudom, hogy az emberiség hozzáállása a dologhoz minden korban másmilyen volt. Azt is tudom, hogy általában nem könnyű levetkőzni azokat az elveket, amik között az ember felnő. De azért egy kicsit bennem van, hogy nekem mégis sikerült, akkor másnak miért ne sikerülne?
Mindenesetre - nem fogok hazudni, nehezen, de el tudom fogadni, ha valaki szerint ez nem természetes. Nem azért, mert egyetértek vele, csak próbálom megérteni valahogy. De. Akkor sincs joga ezért elítélni egy embert. Nem kell róla beszélgetni, aztán kész.
Olyan nincs, hogy homofóbia. Koszfóbia, az van, de homofóbia nincs. Belegondolt már valaki ebbe a szóba? Azt fejezi ki, hogy fóbiád van, irtózol bizonyos embertársaidtól. És lehet, hogy lesznek, akik most nagyon megutálnak, de ez van, én így gondolom; ilyet nem lehet. Nem jelenthetjük ki, hogy írózunk sok társunktól egy ilyen apróság miatt, mint hogy nem olyan a szexualitása, mint nekünk.
Szóval nem szeretni magát a jelenséget lehet, természetellenesnek gondolni lehet, de ez alapján elítélni egy egész embercsoportot, elnevezni fóbiának, mintha valami betegség lenne, és ezzel jogosnak tekinteni a gyűlölködést, na, ezt az én nézeteim szerint nem.

Ilyenkor abba érdemes belegondolni, hogy hogyan érezheti magát az a tizennégy éves kamasz, aki egy ugyanolyan ember, mint bárki más, amikor felfedezi, hogy meleg. Akaratlanul is felmerül benne, hogy innentől sokan utálni fogják, máshogy néznek rá - holott a személyiségében semmi sem változott. És nagyon sokan ezen soha nem is tudják túltenni magukat, mert sajnos sok esetben ez a félelem be is igazolódik.

Igazából a legtöbb esetben még csak bele se kell menni a témába. Senki nem kéri. Egyszerűen nem kellene fontos információnak tekinteni a szexuális beállítottságot.

De - és erről azért kevesebben beszélnek - át lehet esni a ló túloldalára is. A támogatás jó és fontos, viszont túlzásba lehet vinni. Az egyik legnevetségesebb dolog szerintem, amikor néhány (természetesen nagyon intelligens) kamasz lány kijelenti, hogy nekik kell egy meleg barát, mert az milyen cuki már. Jó reggelt kívánok, ez nem egy állatfaj, ha cukit akarsz, tarts kiskutyát.

Alapjáraton a pride is jó és hasznos, de az a helyzet, hogy sok olyan dolog van ezzel kapcsolatban, amit megértek azok részén is, akik ellenzik.
Szögezzük le: amíg az országban azonos nemű párok nem házasodhatnak, nem fogadhatnak örökbe, és bármiféle megkülönböztetés éri őket, addig a pride teljesen jogos és fontos.
Viszont ezt is tudom és elismerem, hogy mindig van ennek egy magamutogató része, mindig van olyan, aki túlzásokba esik. Az a helyzet - és ez mindenre igaz -, hogy tökéletes egyenlőség nem létezik. Valaki mindig egyenlőbb. Ezért a túlzások, a kompromisszumra való hajlam teljes hiánya, az erőszakosság és a túl nagy hang mindenhol előfordul. A pride-ot gyakorlatilag lehet úgy felfogni szerintem, mint egy jogokért való tüntetés, és ez a része minden tüntetésnek megvan. Az a baj, hogy túl sokan értik félre a célját.

Én arra az állapotra vágyom, amikor a szexuális beállítottság, a nem és a bőrszín tényleg csak teljesen mellékes információk. És ehhez igazából összesen annyi kellene, hogy az emberek megértség, hogy ezek nem befolyásolnak semmit.
Ehhez viszont az is hozzátartozik, hogy a másik oldalról sem visszük túlzásba a dolgot. Nem kell azért jobb embernek tartani valakit, mert nem heteró, nem kell rápörögni, nem kell folyamatosan ezzel kapcsolatos témákkal zaklatni. Szerintem ez is hihetetlenül idegesítő és az égvilágon semmi szükség rá.
Az ember rettentően összetett, nincs köztünk két egyforma, mindannyiunknak kismillió tulajdonsága, elve, hangulata és gondolata van, és ezekbe egyáltalán nem szól bele az, hogy ki tagja az LGBTQ+ közösségnek és ki nem.
Ezzel, és egy fantasztikus számmal zárnám a bejegyzést, hogy megmutassam, tudok ám pozitív is lenni.

Hangulatonkénti zeneajánló egy függőtől

Tulajdonképpen sosem gondoltam komolyan, hogy én ilyet is fogok írni, és most itt vagyok. A helyzet az, hogy a zene évek óta hatalmas szerepet játszik az életemben. Anyukám hasonlóan a függője, mint én, és úgy nőttem fel, hogy folyamatosan szólt valami, teljesen mindegy, hogy mit csinál éppen. Olyan nincs, hogy nincs zene - és talán ezért, vagy ettől teljesen függetlenül, de én is így vagyok a dologgal.
Egyszer összeszámoltam, és naponta átlagosan nyolc órát hallgatok zenét, tehát gyakorlatilag az életem harmadában csinálom. Na most, én aludni nem alszom ennyit.
Igazából teljesen mindegy, mit csinálok, nekem kell. És nem csak azért, hogy szóljon valami, általában meglehetősen válogatós vagyok. Íráshoz sokszor minden szart meghallgatok, ez tény, de máshoz nemigen.

Valószínűleg éppen ezért, érzelmileg is hatalmas jelentősége van számomra. Gyakorlatilag minden jelentőségteljes pillanathoz tudok kötni egy számot, vagy akár egész albumot. Általában beleesek a szövegekbe, úgy érzem, hogy megtalálom bennük magam, és hogy semmi más nem mondhatna el többet az aktuális állapotomról. Énekelni is szoktam ezeket a szövegeket, és nem sok vizet zavar, hogy se énekhangom, se hallásom.

Az utóbbi pár hétben eluralkodott körülöttem a káosz, és voltak napok, amikor csak és kizárólag a zenébe kapaszkodtam. Azt vallom, hogy sokkal jobb hatvanszor egymás után ugyanazt a számot üvöltetni, mint elküldeni valakit a sunyiba - utóbbit ugyanis biztosan megbánnám, előbbit pedig semmiképp.
És még mindig fogalmam sincs, miért ültem neki ennek a bejegyzésnek. Talán azért, mert szeretném, ha más is találna ezekben a számokban vigaszt, vagy szimplán csak népszerűsíteni akarom őket, mert nekem rengeteget segítettek. Vagy egy kicsit mindkettőért. Mindenesetre sanszos, hogy ez életem legszemélyesebb bejegyzése.

A toplista ötletét nagyon gyorsan elvetettem, mert nem szeretem a rangsorolást és hasonlítgatást. Inkább úgy döntöttem, több lelki állapothoz is felhozok két számot, ebben több értelmet találok.

Amikor padlón vagy, és együttérzésre van szükség
Szerintem mindenki ismeri azt az állapotot, amikor az ember totálisan egyedül van, éppen hatalmasat csalódott valakiben vagy csak elege van a sorozatosan érkező pofára esésekből. Ilyenkor én első körben semmiképp sem vagyok képes elengedni az érzést, inkább csak arra vágyom, hogy úgy érezzem, nem vagyok egyedül vele, mással is megesik. Ez a két szám nálam mindig beválik.



A jó öreg Castle of Glass, amit olyan négy éve hallgatok maximális hangerőn, egymás után minimum tizenötször, ha nagyon padlóra kerülök. Szerintem semmit sem kell mondani róla, mert a zene egy másik szépsége, hogy mindenki azt érzi ki belőle, amit szeretne. Szerintem az egyik leggyönyörűbb szám a világon.



Na igen, itt jegyezném meg, hogy az ajánlóban szinte minden mást ki fog szorítani a Linkin Park, a Green Day és a Queen. Senki se kérdezze, hogy raktam ezeket össze, nekem ők a szentháromság, még ha műfajban totálisan el is ütnek egymástól.
Ezért a számért imádom talán legjobban a Linkin Parkot. Képes arra, hogy akármilyen zaklatott állapotban vagyok, megnyugtasson egy kicsit, és utána tudjak hideg fejjel gondolkodni. Megértés és segítség, nekem ezt a kettőt jelenti.

Hate songs
Szerintem ezt a kategóriát nem kell bemutatni. Kár tagadni, mindannyian voltunk már olyan dühösek valakire, hogy legszívesebben hozzávágtunk volna valami nehezet és keményet. Mivel ezt a rendőrség nem annyira értékeli, és haragból cselekedni egyébként sem tanácsolt, maradnak nekünk azok a zenék, amiken keresztül kirombolhatjuk magunkat. Nagyon sok hatalmas hibától mentettek már meg.



Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire imádom ezt a számot. A kedvestől távol áll, de hát akkor nem is segítene. Én csak ajánlani tudom.



Sokkal több emberre gondoltam már ezt a számot hallgatva, mint ami illendő lenne, de hát ez van. Elfolyatni nem jó a dühöt, viszont a másikon kitölteni meg elég undok dolog, marad ez a megoldás.

A "padlón vagyok, de most már fel szeretnék állni valahogy" helyzet
Ehhez nekem általában kell egy löket, és néha megesik az, hogy senkitől nem kapom meg. Ilyenkor füles elő, ajtó becsuk, zene indít. És ez a mozdulatsor csodákra képes.



Kezdjük ott, hogy imádom ezt a videót. Folytassuk azzal, hogy azért megvan annak a hangulata, amikor az ember fekszik a szőnyegen, világosban kezdi el hallgatni ezt a dalt, ismétlésre teszi, és éjfél van, mire befejezi. Művészet.



Ez az a szám, ami nagyrészt az előadó miatt ad hihetetlen lelki erőt. Még nulladikban pörögtem rá teljesen Freddie Mercury történetére, és azóta szerintem egy énekesben sem lehet látni azt, ami benne volt (ez személyes vélemény, mielőtt valaki megsértődne). Ez az ember gyakorlatilag a szórakoztatásnak élt, és évekig úgy énekelt, hogy közben konkrétan haldoklott. Ha ő képes volt erre, akkor én is képes vagyok kiheverni olyasmiket, mint hogy valaki átver vagy hasonló. Az utóbbi időben megint sokat foglalkoztam a témával, és rengeteget segített.

Az "én egy önálló, erős és független egyén vagyok" elhatározás
Megvan az a néha kellemetlen tulajdonságom, hogy ha valakihez ragaszkodni kezdek, akkor azt már beteges szinten művelem. Hajlamos vagyok elnézni egyes emberek minden hibája felett, és sajnos arra is, hogy értékileg teljesen alájuk rendeljem magam. Nem egyszer alakul ki bennem a kép, hogy a másik tökéletes, és én a büdös életben soha nem leszek elég jó neki.
Aztán néha jön az elhatározás, hogy ezzel leállok. Elvagyok én egyedül is, úgy fogok élni, ahogy akarok, és nem érdekel, mások szerint mennyit érek. Ehhez azonban megint masszív zenehallgatás szükségeltetik.



Amikor pár éve egy osztálytársam bejelentette, hogy az együttesével ezt fogják előadni egy tehetségkutatóban, akkor brutálisan felpörögtem, majd teljesen felháborodtam, hogy a többiek miért nem ismerik. Na most az utóbbit azóta se tudom hova tenni, de végül is olyan kort élünk, amikor egy DJ lehet "világhírű előadóművész", bár ha nem visz magával pendriveot, akkor nem tud "fellépni".
Mindenesetre már a cím is magáért beszél, és bár nem ez a kedvenc számom tőlük, közel áll hozzám az együttes. Tessék Bon Jovit hallgatni, a jó zene nem kompatibilis a divat szóval.



Na ezt a számot nem tudom megmagyarázni. Szimplán csak ezzel a lelki állapottal kötöm.
Egyébként az együttest se tudom megmagyarázni. Szeretek pár Imagine Dragons számot (és ezeket nagyon), de vegyesek az érzéseim velük kapcsolatban. Összességében jó, amit csinálnak, nem egy szövegüket szeretem, és látszik, hogy a zene szerelmesei, de (népszerűtlen vélemény lesz, már készülök a kövezésre) soha nem volt saját stílusuk. Na igen, nem egy embert ismerek, aki nagyon szereti őket, és őszinte leszek, ezt a nézetet egyikükkel sem mertem még közölni.
A műfaji ugrálást el tudom fogadni. Én meglennék nélküle, de ha egy együttes több műfajban is ki akarja próbálni magát, azt teljesen megértem, és azt is, hogy sokak szerint jó ez a változatosság. Néha még nekem is kifejezetten tetszik. De sokan erre képesek úgy, hogy közben megtartják a stílusukat. A Queen keverhette az operát a rockkal, pár napra meg rá kiadhattak egy pop számot, attól még ugyanúgy Queen maradt. Az Imagine Dragons esetében ezt sosem éreztem, és kár érte.
Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy az I'm So Sorry vészesen alulértékelt.

Mikor az embernek elege van a világból
Velem meglehetősen gyakran megesik, evvan. Szerintem érthető is, ha az ember mondjuk egy különösen hosszú nap és egy átvirrasztott éjszaka után épp az útszélén ül a telezsúfolt, lerobbant buszon, és még hideg is van - nem véletlen, hogy mindig van nálam füles. Jobb egy lejátszási lista, mint egy tömeggyilkosság.



Még egy videó, amit imádok, és egy szöveg, amire mindenképpen érdemes odafigyelni.



Általános és úgy fest, megoldhatatlan probléma, hogy az emberek nem figyelnek egymásra. Pedig a konfliktusok fele elkerülhető lenne, ha figyelnének.

Ha csak élvezni akarod a zenét
Van az a pont, amikor az ember nem akar gondolkodni, viszont ez nehezen megy. Ilyenkor nekem egy igazán jó szám mindig segít, mert el tudom terelni a figyelmemet azzal, hogy csak élvezem.



Első körben a Bohemian Rhapsody-t akartam idetenni, de azt szerintem eleve mindenki ismeri, és a The March of The Black Queen szerintem hasonló remekmű, viszont nem annyira közismert. Itt jegyezném meg egyébként, mert már régóta böki a csőröm, hogy az előbbit kapcsolatba hozni azzal a borzadállyal, amit ők Suicide Squad filmnek neveznek, a legnagyobb gyalázat a történelemben. Meg (teszem hozzá nagyon óvatosan és rettegve) én akartam értékelni a Panic! At The Disco covert, tényleg, de azóta is borzalmas ellenérzés van bennem. Pedig az együttest is kedvelem, nem itt van a baj. Valószínűleg főleg az SS miatt, no meg mert ez a számot annyira rongyosra hallgattam, hogy minden feldolgozástól ódzkodok. Brendon Urie tényleg tud énekelni, egy szóval sem mondom, hogy nem. de nekem nagyon nem jönnek be a változtatásaik, és túlságosan Queen ez a szám. Evvan, ez egy személyes dolog, ha meghallom, sikítok.
Na de, The March of The Black Queen. Majdnem ugyanakkora mestermű, érdemes hallgatni.



Ez szerintem egy mestermű, nincs rajta mit magyarázni. Bár a családom falnak megy tőle, de ők elég sok mindentől, amit sokkal hangosabban hallgatok, mint ahogy illene. A szomszédok mindenesetre jó zenét hallgatnak - ha akarják, ha nem.

Jókedv fokozás
Szerettem volna valami pozitívval zárni itt a sok negatív hangulat után, elvégre az ember jókedvében is legalább annyiszor hallgat zenét, mint rosszban. És itt akkor már nem kettő, hanem három számot hozok fel, mert hát a vidámabbak eddig nemigen kaptak helyet.



Mondhattam volna, hogy We Will Rock You, vagy We Are The Champions, de szerintem nincs ember, aki ezeket ne ismerné, és ez mégiscsak egy ajánló. Általában az emberek vagy szeretik ezt a számot, vagy utálják, köztes ritkán van, nem nehéz kitalálni, hogy én melyik tábort erősítem.



Tipikusan az a szám, aminek csak nagyon hangosan van értelme. De szerintem megunhatatlan.



Ne kérdezzetek, mert nem fogok tudni válaszolni.
De az biztos, hogy ez egy rettentően alulértékelt Green Day szám.

Én megingathatatlanul kitartok amellett, hogy a zene óriási érték. Lehet egy nem kártékony függőség, egy hobbi, vigasz, segítség, szórakozás, vagy akár az életed. Mindenkinek másért jó, mindenkinek mást mond, mindenki más mértékben ragaszkodik hozzá. Én ajánlom, hogy hallgassatok minél többet zenét, mert szerintem hihetetlen ereje tud lenni, és én speciál egyáltalán nem bánom, hogy ekkora szerepe van az életemben, sőt.