Grace Kelly

→ Novella
→ Fanfiction
→ Harry Potter, Tekergők
→ Wolfstar
→ A fiatal Sirius Black részegen énekli a Grace Kellyt Remusnak
→ Én is részeg voltam


Miután a diákok túlestek a vizsgákon, minden évben megjelent az a néhány ember, akik túlzásba vitték az ünneplést. Mindenki emlékezetében tisztán élt a pillanat, amikor egy hetedéves lány végigitta a hétvégét, és mielőtt megállíthatták volna, kirepült az ablakon a barátja seprűjén. Két nappal később találtak rá.
A Tekergők csupán néhány órája estek túl a tanév utolsó nagy megpróbáltatásán. Úgy vonultak a körletük felé, mint akik hosszú évek után készülnek végre hazatérni. James haja a szokásosnál is jobban égnek állt, Sirius egy háborúból visszatért katona arckifejezését öltötte magára, Remus hirtelen azt sem tudta, mit kezdjen magával, Peter pedig úgy festett, mint aki mindjárt elalszik.
Egyikünk sem sejtette, hogy ebben az évben közülük kerül ki az a személy, aki túlzásba viszi az ünneplést, bár logikusan végiggondolva ez egyáltalán nem meglepő esemény.
– Evans! – kiáltott a vörös hajú lány után Sirius a Griffendél-toronyba menet, mire James határozott mozdulattal oldalba könyökölte barátját.
Lily megpördült a tengelye körül, fél szemöldöke kérdőn a homloka közepére szaladt.
– Ez itt meg akart kérni, hogy ünnepelj vele – közölte nemes egyszerűséggel Sirius, fulladozva a visszafojtott nevetéstől. James elvörösödött, de azért igyekezett úgy kinézni, mint aki ura a helyzetnek.
– Ennek itt, van szája – vette át a szót maradék büszkeségét hősiesen védelmezve James.
– McGalagony professzor írásban is igazolja, ha szükséges – tette hozzá halkan Remus, mire Peter felnevetett.
– Befejeztétek? – kérdezte Lily, és elgyötörten sóhajtott.
– Mégis mit? – tetetett felháborodást James. Elővette a zsebéből a cikeszt, amit a legutóbbi meccséről nyúlt le, és elkezdett játszani vele. Lily erre csak ingerültebbnek látszott.
– A klubhelyiségben leszek, ha kiszórakoztátok magatokat – jelentette méltóságteljesen a lány, de azért látták, hogy elmosolyodik, ahogy elfordul.
James megvárta, amíg hallótávolságon kívül ér, és csak akkor vette elő Siriust, aki továbbra is remekül szórakozott.
– Csak azért, mert fogadtunk, hogy sikerült-e rábeszélnem egy randira, még nem kell minden alkalmat megragadnod arra, hogy leégess – dörrent rá barátjára a szemüveges fiú.
– Nyugalom, Rómeó – csitította Remus.
– Kicsoda?
– Nem érdekes – legyintett a fiú.
– A mai napon amúgy sincs szükséged Evans-re – biztosította Jamest Sirius. – Ünneplünk, csak mi. Tekergők féle tanévzárás.
– Nem teszem ki a lábam a kastélyból – szögezte le Remus. – Napok óta nem aludtam, semmi másra nem vágyom…
– A te állapotod mindig „napok óta nem aludtam” – mutatott rá Sirius.
Barátja ezzel nem szállhatott vitába, így hát csak megadóan biccentett.
– Nem megyünk ma sehova – jelentette ki James is, mire Sirius úgy nézett rá, mintha azt jelentette volna be, hogy soha többet nem kviddicsezik, vagy az új legjobb barátja Piton.
– Nem lázas – állapította meg Peter, miután barátjuk homlokára tapasztotta tenyerét.
– Nem, figyeljetek – tolta odébb türelmetlenül a fiú kezét James. – Az egyik hetedéves mindig szerez valahonnan lángnyelv whiskyt…
– Rosszul kezdődik – motyogta Remus.
– Jól kezdődik – mondta vele egy időben Sirius, mire a magasabb elpirult és másfele nézett.
– Semmi gáz nem lesz, majd én vigyázok rátok – bizonygatta James. Ez persze még viccnek is rossz volt, de barátai értékelték az igyekezetét.
– Meg fogjuk ezt még bánni – morogta az orra alatt Peter, de azért ő sem tiltakozott.
A klubhelyiség már megtelt az ünneplő diákokkal. Akik inkább pihenésre vágytak, azok vagy kimentek a szabadba és élvezték a kora nyári meleget és szikrázó napsütést. Szavak nélküli, mindenki által elfogadott megegyezés volt az, hogy a hangosak bent maradnak, és akik a nyugalmat találják jobbnak egy ilyen időszak után, azok elkerülik a klubhelyiséget.
– Majd mi elintézzük Siriusszal – jelentette be James, és választ sem várva magukra hagyták Remust és Petert. Kellemesen elbeszélgettek arról, hogy meglesz még ennek a böjtje (Remus valójában rettenetesen látni akarta, ahogy a többiek részegen leégetik magukat mindenki előtt), és nem sokkal később már kedvenc, kopott karosszékeikben ültek, enyhe alkoholmámorban úszva.
Nem mintha ők lettek volna az egyetlenek. A hetedévesek nagy része feltűnően hangosság és jókedvűvé vált, mire odakint sötétedni kezdett, az alsóbb évesek egy része pedig élvezte a műsort, a másik része felmenekült a hálókörletébe.
A klubhelyiségben egyre jobb hangulat uralkodott. Ahogy leszállt az este, és mesterséges világítás vette át a napfény helyét, narancssárgás bevonatot kapott az összes diák és berendezés. A hangazavar egyre csak nőtt, rengetegszer csendült fel örömteli, szívből jövő nevetés, és egyszer csak énekszó is hallatszott valahonnan.
Remus igyekezett tisztán tartani a fejét, ami nem bizonyult könnyű feladatnak, miután barátai igyekeztek megakadályozni ebben. Peter néhány órával sötétedés után egyszerűen elaludt, James, miután már felállni is alig tudott, körülnézett, hogy megkeresse Evanst, Sirius pedig felkapta a fejét az énekszóra.
– Én remekül éneklek tudni – jelentette ki határozottan. Közben azért küzdött, hogy ne csukódjanak le a szemei, és Remus nagyon nehezen állta meg, hogy ne nevessen fel hangosan.
– Teljesen igazad van, Tapmancs – hagyta rá mosolyogva. – Egyetértek.
– Akkor kéne is – folytatta akadozó nyelvvel Sirius. Hosszú haja leginkább egy kormos szénakazalra emlékeztetett, szemei csillogtak, arca kipirult.
– Ebben már nem annyira – pattant fel Remus, miután látta, hogy barátja szintén felállni készül. Neki azonban nem sikerült, és ha Remus nem kapja el, akkor valószínűleg a padlón végzi.
– Tudok én járni – bizonygatta, majd szavai nyomatékosításaként majdnem hanyatt dőlt.
– Veszem észre.
– Tudok. Engede… engem. Engedj el!
Remus nagyon sóhajtott és úgy tett, ahogy barátja kérte, aki csodával határos módon valóban talpon maradt.
– Hogyan tovább? – kérdezte tőle szórakozottan.
Sirius nem felelt, csupán egy hirtelen lépéssel megindult az egyik asztal felé.
– Tapmancs, mit csi…
Nem mondhatta végig a kérdést.
Többen is Sirius felé fordultak, akinek mostanra sikerült felküzdenie magát az asztalra és még fel is állt. James hirtelen megfeledkezett Lilyről és szintén barátjára szegezte tekintetét.
– Ez a legjobb barátomnak szól – jelentette be az asztal tetején egyensúlyozó fiú. – Vagyis barátomnak. Vagy mi.
Remus legszívesebben menekülőre fogta volna, de már elkésett. Sirius határozott mozdulattal rámutatott, majd teli torokból rázendített a Grace Kellyre.
Mostanra mindenki őt nézte. Remus már akkor azt kívánta, hogy nyelje el a föld, amikor barátja az „Am I too dirty? Am I too flirty?” részhez ért. Tulajdonképpen azt sem tudta, Sirius honnan ismeri ezt a számot, hiszen egy alig egyéves mugli alkotás volt, de most kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy erre a kérdésre választ találjon.
Az önjelölt sztár eleinte megpróbálta kiénekelni a magas részeket, majd amikor rájött, hogy ez meghaladja a képességeit, egyszerűen kutyamód vonyítani kezdett helyettük.
Remus segélykérően nézett Jamesre, de a fiú szemmel láthatólag élvezte a műsort, és amikor találkozott a tekintetük, csak rávigyorgott barátjára.
Megmentőnek végül maga a vészhelyzet okozója, vagyis az alkohol bizonyult. Sirius, miután a dal végére ért, nemes egyszerűséggel leszédült az asztalról. Erre már azért James is reagált; Remusszal együtt barátjuk elé ugrottak, hogy legalább ne törje össze magát.
A diákok körülöttük azonnal izgatott beszélgetésbe kezdtek. Remus igyekezett kizárni a hangjukat, és a hármas fogat menekülésszerűen távozott a hálókörletük irányába, ami nem ment túl könnyen, tekintve, hogy James maga is nehezen közlekedett.
Remus megesküdött rá, hogy soha többet nem hagyja inni barátait. Vagy legalábbis nem ekkora közönség előtt.


Másnap reggelre a jó idő úgy döntött, eleget dolgozott a hétre, és a napsütést szürke felhők, a kellemes meleget hűvös szél váltotta fel.
A diákok nagy része sokáig aludt, alig ténferegtek páran a folyosókon, a nagyterem pedig szinte teljesen üresen állt. Csupán a tanárok reggeliztek békésen a számukra fenntartott asztalnál, de ők sem tűntek kifejezetten kipihentnek.
Talán nem csak a diákok köszöntik ünnepléssel a vizsgák végét.
– Szerinted átalusszák a napot? – kérdezte Peter, majd ásítva magához vett egy bögre kávét.
– Ajánlom nekik – morogta Remus, akit meglehetősen rossz hangulatban talált a reggel. Másik két barátjuk úgy nézett ki, mint akiket leütöttek, és a saját érdekükben remélte, hogy még egy pár óráig nem is kerülnek olyan állapotba, hogy beszélni tudjanak.
Ahogyan azt is remélte, hogy Sirius nem fog emlékezni az estére.
– Mit műveltek? – kérdezte mit sem sejtve a szőke fiú. Ő ugyanis úgy aludta át az egészet, hogy még csak véletlenül sem riadt fel közben.
– Ágas tulajdonképpen semmi vészeset – felelte Remus, nem nézve barátja szemébe. – Mármint egyszer láttam, hogy Evans pofon vágja, de többször nem. És még lefekvés előtt is szóba állt vele.
– És Tapmancs?
– Aláírta a halálos ítéletét – bukott ki Remusból, mire Peter felnevetett, és nem tehetett róla, neki is mosolyra rándult a szája.
Tulajdonképpen éjjel, ahogy hallgatta barátai egyenletes szuszogását, úgy érezte, mindjárt felrobban a szíve. Hiszen a részeg ember őszinte, nem? Igaz, sokkal jobban örült volna, ha Sirius mindezt máskor és máshogy mondja ki…
Szépen lassan elkezdett megtelni körülöttük a nagyterem. Peter egy darabig szemezett néhány pirítóssal, végül feladta, Remus pedig egyszerűen csak meredt maga elé és a rántottáját piszkálta.
Merengéséből végül James és Sirius zökkentették ki, akik csodával határos módon magukhoz tértek, és leküzdötték magukat a Griffendél-toronyból. Mindkét fiú haja égnek állt, szemeik alatt hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek. James arckifejezése arról árulkodott, hogy bármelyik pillanatban elhányhatja magát, Sirius fintorgása pedig arról, hogy ő már túlvan ezen.
– Nem tudjátok, mitől nincs hangom? – kérdezte rekedten, és lehuppant Peter mellé, Remusszal szemben.
– Gondolom megint addig ordítottál, amíg tudtál. Csoda, hogy nem átkozott meg senki – jegyezte meg keserűen James.
– Fogd be, Ágas – mordult rá a hosszú hajú fiú.
Remus bölcsen hallgatott és töltött magának még egy adag kávét.
A Tekergők fintorgások és fájdalmas sóhajok közepette ücsörögtek az asztalnál, várva, hogy a reggelijük elfogyassza saját magát. Remus már épp fel akarta vetni, hogy talán kezdhetnének magukkal valamit, amikor egy griffendéles társuk mellettük elhaladva egy túl ismerős dallamot kezdett dúdolni.
A többieknek láthatólag nem tűnt fel, ám ekkor egy nagyobb csoport sétált el mögöttük, és ők már nem csak dúdoltak, hanem halkan énekeltek. Hamarosan a Griffendél asztalának minden részéről a Grace Kelly egy-egy sora hangzott fel, az esetek kilencven százalékában rettenetesen hamisan.
– Ez nem valami mugli szám? – ráncolta a szemöldökét Sirius. Erre Remus olyan vörös lett, hogy az már díjat érdemelt.
Diáktársaik nem néztek feléjük, de mindenki tudta, hogy kinek szól az éneklés és a sok vigyorgás.
Mindenki, kivéve Remus barátait.
– Szerintem menjünk fel, úgyse tudtok enni – javasolta most a fiú, és már fel is pattant.
– Az rengeteg lépcső – vette elő szenvedő arcát James.
– És később sem másszák meg magukat helyetted.
– Kislány – vetette oda Sirius, majd felállt és azonnal el is zöldült a mozdulattól. – Nektek nem ismerős ez a dal?
– Biztos énekelte valaki éjjel – töprengett hangosan Peter.
– Biztos – hagyta rá Remus, elővéve leghanyagabb stílusát. Sajnos rettenetesen hazudott.
– Kimehetnénk a parkba – nézett fel a mennyezetre James. – Az közelebb van, és nem esik.
– Menjünk – kapott az alkalmon Remus.
Ahogy elindultak, Sirius szintén elkezdte dúdolni a mostanra túlságosan jól ismert dallamot.
– Muszáj? – csattant fel Remus, mire barátai kissé összezavarodva meredtek rá.
– Ne harapd le a fejem – emelte fel védekezően a kezét Sirius.
De azért ahogy barátja elfordult, újra rákezdett, és Remus nagyon ügyelt rá, hogy ne nézzen a fekete hajú fiúra.