A szomszéd vendége

→ Novella
→ Törpe terjedelem
→ Totálisan saját agymenés
→ Az elmúlt hét eseményeinek margójára
→ Inkább nem is fűznék hozzá mást, mindenki vonja le belőle, amit szeretne


Kissékkel nem igazán ápolt jó kapcsolatot senki. A falu végén laktak, egyik oldalról puszta határolta takaros kis házukat, a másik oldalról egy gazos telek, aminek a kerítésén az utóbbi tíz évben ugyanaz a viseletes „Eladó!” tábla díszelgett, és amit kétévente egyszer szemléltek csak meg, ugyanis a tulaj csillagászati összeget kért érte.
Mögöttük Szabóék laktak; közkedvelt család, az férj jó modorú tanár volt a helyi általános iskolában, a feleség a szomszéd város önkormányzatánál dolgozott, fiaik pedig illemtudó és intelligens gyerekekként váltak ismertté.
Szabó úr éppen munkába indult egy napsütéses, keddi reggelen, amikor Kocsis, a szembeszomszéd odaintette egy szóra.
Mivel Szabó szeretett jó viszont ápolni a szomszédokkal – kivéve persze Kisséket, akik az első pillanattól kezdve távolságtartóan viselkedtek mindenkivel a környéken –, ezért átsétált a kihalt úttesten, kezében a kocsikulcsot szorongatva.
– Jó reggelt – köszönt, a lehető legvidámabb hangon, amit produkálni tudott.
– Hallotta, hogy Kissék elköltöztek? – kérdezte rögtön Szabó, vissza se köszönve.
– Mikor? – képedt el Szabó.
– Meg kell, hogy mondjam, én sem tudom pontosan… Olyan keveset találkozott velük az ember… De tegnap láttam, hogy egy másik család hurcolkodik be a házba.
– Ilyen hamar? – Szabó máris éberebbnek érezte magát a friss pletykától, bár nyilvánosan azt vallotta, hogy az effélék csak a nőket érdeklik. – De hiszen egyetlen ingatlant sem lehetett eladni itt mostanában!
– Fene tudja, mióta árulják a házat – vonta meg a vállát színpadiasan Kovács. – Mindenesetre az új lakók elég érdekes népségnek tűnnek, nem árt velük vigyázni.
– Hát ezt meg hogy érti?
Kovács bizalmasan közelebb hajolt szomszédjához, nehogy bárki is meghallhassa a kihalt mellékutcában.
– A nejem látta őket tegnap – morogta a bajsza alatt. – Azt mesélte, hogy hiába a nagy meleg, vastag leplekbe burkolózva járkáltak és szinte egyáltalán nem beszéltek még egymással se. Azóta az összes ablakot függönyök takarják és éjjel mintha a kémény is füstölt volna, holott már senki más nem fűt a környéken. Hiszen lassan itt a nyár és meg lehet sülni!
– Különös – értett vele egyet Kovács.
Ezután udvariasan érdeklődtek egymás hogyléte felől, Kovács készségesen eljátszotta, hogy érdekli a kisebbik Kocsis gyerek újonnan felfedezett allergiája, cserébe Kocsis meghallgatta szomszédja kiszáradt gyepéről szóló panaszos anekdotáját, majd mindketten mentek a dolgukra.
Az új lakosok megjelenésének híre persze úgy terjedt el a faluban, mint a futótűz. Kovács elmesélte a teljes tanári karnak, akik aztán továbbadták a postán, az önkormányzatnál, a községházában és a sarki boltban is. Mire Kovács hazaért, Kovácsné azzal fogadta, hogy a zöldséges szerint kannibálok költöztek a településre.
A következő héten már a legkülönfélébb rémtörténetek keringtek a lakosok között. Kocsisné szent meggyőződéssel állította, hogy az új szomszédok szervkereskedők, a mellettük lakó Nagyék pedig ezt tagadták, de azzal a legújabb nézettel egyetértettek, hogy éjjelente sátánista rituálékat végeznek a zárt ajtók mögött.
Mire még egy hét eltelt, már az egész falu egyöntetűen hangoztatta, hogy ez így bizony nem mehet tovább.
– Nem engedhetünk ilyen embereket a gyerekeink közé! – jelentette ki egyik reggel Kocsisné, férje pedig kötelességtudóan helyeselt mellette.
Végül a házaspár bement az önkormányzathoz, és követelték a polgármestertől, hogy most azonnal tegyen valamit az üggyel kapcsolatban.
A polgármester azonban nem volt hajlandó szóba elegyedni velük, mondván az aggodalmuk alaptalan, és neki sokkal fontosabb dolgai is akadnak. Még csak arra sem volt képes, hogy utánanézzen, kik az új lakók!
– Tennünk kell valamit! – közölte másnap Kocsis. Kovács bölcsen hallgatott és óvatosan biccentett, remélve, hogy ezzel megússza a további szónoklatot. Igaz, ami igaz, ő sem örült az új szomszédoknak, és az utóbbi napokban kocsival hordta iskolába a fiait, de igazán nem akart jobban belekeveredni a dologba.
Nagy azonban azonnal egyetértett Kocsissal, mint ahogy az utcában élők nagy része. Rendkívüli szülői értekezletet tartottak, ahol Kocsis megkérte a szülőket, hogy támogassák, hiszen az ő csemetéik is veszélyben vannak.
Végül a legnagyobb hangúak abban egyeztek meg, hogy mivel az önkormányzat képtelen cselekedni, a kezükbe veszik az irányítást, és tesznek egy látogatást ennél a pokolra való családnál.
Senki sem mondta ki, de mind Kocsist tekintették vezetőjüknek, akik pedig nem értettek egyet velük, csak egymás között merték ezt megemlíteni.
– De hiszen meg vannak ezek őrülve! – sopánkodott Takácsné Kovácsnénak, akivel évek óta szoros barátság kötötte össze.
– Hát mégsem hagyhatjuk, hogy valami nagy baj történjen – kelt a többség védelmére Kovácsné. – Jobb ennek a falunak ezek nélkül az emberek nélkül. Mióta ideköltöztek, csak a baj van velük.
Takácsné meglehetősen sértve érezte magát, amiért legjobb barátnője nem osztotta a véleményét, és inkább meg sem említette, hogy valójában még senki sem találkozott az új lakókkal.
Mire egy kisebb tömegből álló csoport Kocsis vezetésével elindult Kovácsék új hátsószomszédjaihoz, a felháborodás hihetetlen mértékűvé fokozódott. A falusiak nagy része igazi hősnek tartotta Kocsist, és hangosan bizonygatta, hogy mindig is nagy embernek tartotta, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy néhány hete hallott róla először.
Takácsék elkönyvelték magukban, hogy mindenki megbolondult, Kovácsék pedig megszakították velük a kapcsolatot – hiszen még az is lehet, hogy szimpatizálnak az új lakókkal!
Kocsis indulatosan bekopogott a frissen lelakozott faajtón, és a tömeg türelmesen várt.
Végül nagy meglepetésükre Kissné bukkant fel a küszöbön, arcán értetlen és némiképp rémült kifejezéssel.
– Miben segíthetek? – kérdezte megszeppenve Kocsistól.
– Hát maguk nem elköltöztek? – lesett ki férje mögül Kocsisné.
– Nem, nem költöztünk sehova. Mi a probléma?
– De hiszen láttunk ide beköltözni valakit! – erősködött Kocsisné. – Egy hónapja!
– Beköltözni? Áh, bizonyára az unokatestvéreméket látták! Elrepedt náluk a vízvezeték és vendégül láttuk őket egy hétig…
Szegény Kissné nem értette a felhajtást, és rémülete továbbra sem múlt el. Csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor a falusiakból összeverődött tömeg nagy hangzavar közepette végre elvonult a küszöbéről.
Az elkövetkező hetekben pedig terjedni kezdett a hír, hogy Kissék és Kissné unokatestvéréék is szervkereskedők, és ez ellen igenis tenni kell valamit. Kocsis boldogan vállalta a vezető szerepet, a falusiak pedig boldogan követték, hiszen már bebizonyosodott, hogy bízhatnak benne.