2017. október 30., hétfő

A levél

→ Novella
→ Harry Potter fanfiction
→ Bellatrix Lestrange
→ Roxfort



Élni a tudattal, hogy volt más lehetőség.
Élni a tudattal, hogy te választottál.
Élni a tudattal, hogy rosszul választottál.
Miért van az, hogy az emberi lény alapjaiban mindig elégedetlen a sorsával? A lehetőségek egymással versenyezve, hihetetlen sebességgel haladnak el mellettünk, és mi választhatunk, hogy melyiket ragadjuk meg. Mégsem vesszük észre őket.
Amikor én választottam, az élt bennem, hogy ez az egy lehetőség van, nincs több. Pedig volt. És éppen ezért él bennem most az, hogy a saját életemet vittem vakvágányra, saját magamnak tettem keresztbe - végérvényesen, visszavonhatatlanul. Hiszen két tisztán látható út volt előttem. Egyszer, egyetlen egyszer kellett döntenem egy komolyabb ügyben, és én rosszul döntöttem.
De miért érzem így? Miért nem vagyok elégedett a saját életemmel, mikor lehetne sokkal rosszabb? Azért, mert rajtam múlt minden. Ha más döntött volna így helyettem, talán nem rágódnék ennyit a témán. De most igenis rágódom rajta, mégpedig öt éve folyamatosan.
Mint mindig, amikor el voltam keseredve, most is a szobámban ültem, és egy régi, gyűrött levelet szorongattam. Ez a levél volt az oka mindennek. Ez indította el a lavinát. Ha nem kaptam volna meg öt évvel ezelőtt, akkor most nem lennék ilyen helyzetben. De megkaptam, és számítottam is rá, hogy megkapom. Akkor még vártam is... Igen, egészen biztosan vártam. Sőt! Egyenesen másra se tudtam gondolni, csak erre az egy levélre. Pontosan emlékszem az egészre.
A házunk udvarán ültem a két húgommal. Én voltam a legidősebb hármunk közül, de csak néhány év volt közöttünk. Akkor még olyan volt, mintha ikrek lennénk. Ez a kapcsolat azóta megromlott, és attól félek, ez csak egyre rosszabb lesz.
– Szerintem ma kapod meg – Húgi minden nap ezt mondta. Ő volt a legfiatalabb hármunk közül, és kicsit sok túlzásba vitte az optimizmus általános adagolását. Azóta persze ez is megváltozott. Már tizenhárom éves, de még mindig elvárja, hogy kiszolgálják, és szörnyen fent hordja az orrát.
– Tudom. Meg tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt. Mindig csak "ma"– nevettem. – De majd két év múlva én fogom ezt mondani neked.
– Jövőre meg Andri-t piszkáljuk – huncut mosoly suhant át az arcán. Andri csak meredt maga elé, mintha lélekben nem, csak testben lenne velünk. Ez volt talán az egyetlen, ami pár év alatt nem változott meg. Még mindig gyakran csinálta ezt, csak most már a barátaival, és nem velünk.
– De mi van, ha nem lesz levél? – vetettem fel. Húgi a szemét forgatta.
– Miért ne lenne? Nem vagy kvibli. Nem tudom, honnan vetted ezt a butaságot, de már sokszor megbeszéltük.
– Bagoly mondja verébnek! – szólalt meg hirtelen Andri. – Hát nem te aggodalmaskodtál tegnap este, hogy nincs benned elég mágia?
– Az egészen más. Bella tehetséges, ez elsőre látszik.
Andri már majdnem megkezdte a vitát, de nem tudta, mert félbeszakította az, amire egész eddig vártunk. Egy barna bagoly repült be az udvarra, és egy levelet pottyantott a fejemre. Épp hogy megfogtam, az állat már ott sem volt, és csak a levél bizonyította, hogy egyáltalán járt arra.
Remegő kézzel szorongattam a sárgás borítékot. Az elején zöld tintával írva ott volt a címünk, a nevem, és egy pecsét, rajta az áhított címer.
– Ne nézegesd, nyisd ki! – sürgetett a két testvérem egyszerre.
– Tudjátok, hogy nem lehet – mondtam csendesen. – Ha anya megjön, majd kinyitják. Megmondta.
– De hiszen neked szól! – erősködött Húgi, aki legalább akkora izgalomban volt, mint én.
– Azt én is látom. Mégsem lehet...
– Kérlek! Majd visszazárjuk!
Andri csak várakozó tekintettel nézett rám. Én addig hatalmas csatát vívtam saját magammal, hogy mit csináljak. Hiszen annyira örültem neki! De mégis... Ha anyáék rájönnek, végem van.
A szüleim mindig is érdekesek voltak. Nálunk mindig megmondták, hogy mit hogyan kell csinálni, és ha megmondták, akkor az úgy is volt. Mindennél fontosabbnak tartották a család jó hírét, és nekünk is ehhez mérten kellett viselkedni. Már előre kijelölték nekem, hogy kihez kell hozzámennem, és volt egy olyan érzésem, hogy ez a testvéreimmel is így lesz. Nem mi irányítjuk a sorsunkat, hanem ők.
– Elvégre az én nevem van rajta – jelentettem ki végül, és óvatosan feltörtem a pecsétet, hogy minél könnyebb legyen visszazárni. Úgy éreztem az életem legboldogabb napja, ahogy a szépen írt szavakat néztem; Felvételt nyert.
Most, öt évvel később megint ezeket néztem, de egészen más érzések törtek felszínre bennem. Elkeseredés, tehetetlenség, düh. Ha akkor eltüntetem a levelet, ha nem mutatom meg a szüleimnek, akkor most minden más lenne. Jobb. Hiába tudom, hogy akkor ki is tagadtak volna, mégis jobb lenne. Én rendelkeznék saját magam fölött, és nem döntenék el helyettem, hogy mit tehetek.
De ez már csak egy álom. Elindultam egy úton, ami visszafelé ezerszer veszélyesebb, mint előre. Akkor dönthettem, de most már nem. Hiába választottam rosszul, ezen most már nem lehet változtatni.
Olyan életet kaptam, amire egyáltalán nem vágytam. A testvéreim elidegenedtek tőlem, a szüleim nem beszélnek velünk, szerelembe nem eshetek. Figyelik minden mozdulatomat, nehogy szégyent hozzak a nevemre. És nekem is figyelnem kell. Ez volt számomra az a feladat, amit a legeslegjobban utáltam mind közül. Figyelni egy családtagot, csak mert idősebb vagyok, és így megutáltatni magamat vele. Nem mintha sokat tettem volna azért, hogy "ne szégyenítse meg a nevet", de ő tudta, hogy figyelem, és talán pont ezért úgy viselkedett, hogy mindenkit felbosszantson a családban. Ezért egyrészt tiszteltem, mert meg tudta tenni, másrészt utáltam, mert ő megtehette. 
Kicsordultak a könnyeim.
Az utálat. Annyiszor mondtam és gondoltam, pedig nem akartam így élni. És mégis... Utáltam a szüleimet, mert tönkretették az életem, utáltam az unokaöcsémet, mert ő tudott lázadni, utáltam a muglikat, mert nekik nem kellett úgy élniük, mint nekem, és utáltam magamat, mert rosszul döntöttem.
Egy könnycsepp hullott az ölembe, és szinte azonnal hallottam a fejemben anyám szavait.
"Nem sírhatsz. Az a gyengeség jele, a te családod pedig nem gyenge. Légy büszke rá!"
– Gyűlöllek! – ordítottam, és darabokra téptem a levelet. A pergamendarabkák csigalassúsággal közeledtek a föld felé. Az egyik a ládámon kötött ki, pontosan eltakarva az átkozott nevet. Azt a nevet, melynek viselője talán az egyetlen boszorkány, aki nem akar a Roxfortba járni.
Bellatrix Black

2 megjegyzés:

  1. Okay, I love this. És most megnyugodott a pici lelkem, hogy nem csak én szoktam belegondolni olyan karakterek olyan történetébe, ami másnak nem jutna eszébe. You're amazing, girl <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Giger nem tud ennyi értelmes választ kierőszakolni magából, de köszi and i love u. <3
      Amúgy ez egy olyan darab, amit évekkel ezelőtt írtam és még mindig felvállalom. Ritka véletlen. :'D

      Törlés