Divat, mint az emberiség leghülyébb találmánya

Amikor felmerül az iskolai egyenruha kérdése, sokan csípőből elutasítják, azzal az indokkal, hogy az öltözködés önmagunk kifejezésének egyik formája, és ettől nem szabad megfosztani a diákokat. Ezzel még tudok is azonosulni, hiszen ez valóban egy jó eszköz - vagy legalábbis annak hangzik.

Jelen pillanatban viszont ha elfogadjuk azt a tényt, hogy az öltözködés önmagunk kifejezésének egyik formája, akkor az emberek minimum négyötöde egy gyárban készült ugyanazon minta alapján. Illetve bocsánat, azért van fiú meg lány változat - elvégre azokat egyértelműen és határozottan el kell különíteni egymástól. (És ebből alig csöpögött a szarkazmus.)

Én az a lány vagyok, akit egyáltalán nem érdekel, mi éppen a divatos, mégis minden szezonban meg tudja mondani, hogy pontosan mi az aktuális divat. És nem én vagyok az egyetlen.
Ugyanis nemigen van más választásunk, hisz kimész az utcára, és 100-ból 90 ember ugyanazt hordja, ergo könnyedén meg lehet jegyezni mit kell éppen hordani a menő gyerekeknek.

Na most szögezzük le (ha esetleg eddig nem lett volna egyértelmű) én teljesen tökéletesen a divat ellen vagyok, és kevés dolog akaszt ki ennyire.
Az emberiség egy igen komoly és az eddigi tapasztalatok szerint gyógyíthatatlan betegsége, hogy mindenki az egyéniségről papol, meg a saját vélemény és stílus kialakításáról, de amikor valaki egy kicsit is eltér a "normálistól", akkor annak rögtön fejét veszik.
"I want to live in a world where the word 'normal' is an insult." - mondja Misha Collins, ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy "Egy olyan világban akarok élni, ahol a 'normális' szó egy sértés."
Én ezzel olyan szinten tudok azonosulni, mint kevés más dologgal.
És a divat meg a "normális" jelenség sajnos nagyon szorosan összefügg. Minden második ember büszkén kijelenti, hogy ő nem követi a divatot, közben pontosan ezt teszi. Azokat a ruhákat hordja, amit mindenki más, minden szezonban frissítve a ruhatárát, mert hát a tavalyi kollekcióval nem akarja égetni magát.

És nem az a legelkeserítőbb, hogy sokan ezt tudatosan csinálják, hanem az, hogy az emberek egy jelentős hányada tudat alatt.
Mindenhol az aktuális divatot látja, a boltok nagy részében, az embereken maga körül, a médiában, a mindenhol, és a végén oda jut, hogy elhiszi, hogy ezek a dolgok neki is tetszenek. És nem azt mondom, hogy nem fordulhat elő, hogy tényleg megtetszik így valami, de azért nem ez a legáltalánosabb dolog a világon. Egyszerűen csak annyira nyomják az arcodba, hogy aki nem alakított ki egy teljesen saját stílust, arra nagyon egyszerű hatni, és jé, már el is kelt a hatezredik Nirvanás póló a hatezredik olyan illetőnek, aki azt sem tudja, mi az a Nirvana.

"Társadalom: Légy önmagad
Társadalom: Nem, ne így"

És tény és való, hogy nem egyszerű elzárkózni a divattól, mert nagyjából minden megfizethető (és nem megfizethető) üzletben ebből áll az árukészlet. Az is igaz, hogy bár én erőszakosan igyekszem kerülni a divatos holmikat, néha bekerül néhány a ruhatáramba a legsablonosabb darabokból.
De még így is meg tudom oldani azt, hogy amikor valaki rám néz, ne arra gondoljon, hogy divatbolond vagyok, hanem arra, hogy van saját stílusom. Rémesen egyszerű és valószínűleg soha senki nem fogja kifejezetten jónak látni, de az enyém. A komfortzónám rendben van, mert ha valaki meglát valamilyen ruhadarabot, könnyen meg tudja mondani, hogy én azt utálnám vagy imádnám, teljesen függetlenül attól, hogy mi az aktuális divat.

És ez az, amire szerintem mindenkinek törekedni kéne. Nem arra, hogy az emberek irigyeljék a stílusodat, hanem arra, hogy neked az a stílus ténylegesen tetsszen és jól érezd magad tőle.
És tudom, hogy a gyakorlatban a beszólásokat azok kapják, akik nem "normálisan" öltözködnek. És azt is tudom, hogy ezt nem mindenki tudja elengedni olyan könnyen - nagyon sokáig én se tudtam. De ha erőt veszünk magunkon, és abban járunk, ami nekünk tetszik, akkor az már egy hatalmas előrelépés. Az öltözködés csak egy terület a sokból, de ha itt el tudjuk hagyni azt az elvet, hogy csak az a jó, ami normális, akkor később már másban is el fogjuk tudni hagyni.
Szóval vedd fel azt, amit teljes szívedből szeretnél, és legyél rá büszke, hogy megcsináltad!

A levél

→ Novella
→ Harry Potter fanfiction
→ Bellatrix Lestrange
→ Roxfort

❖

Élni a tudattal, hogy volt más lehetőség.
Élni a tudattal, hogy te választottál.
Élni a tudattal, hogy rosszul választottál.
Miért van az, hogy az emberi lény alapjaiban mindig elégedetlen a sorsával? A lehetőségek egymással versenyezve, hihetetlen sebességgel haladnak el mellettünk, és mi választhatunk, hogy melyiket ragadjuk meg. Mégsem vesszük észre őket.
Amikor én választottam, az élt bennem, hogy ez az egy lehetőség van, nincs több. Pedig volt. És éppen ezért él bennem most az, hogy a saját életemet vittem vakvágányra, saját magamnak tettem keresztbe - végérvényesen, visszavonhatatlanul. Hiszen két tisztán látható út volt előttem. Egyszer, egyetlen egyszer kellett döntenem egy komolyabb ügyben, és én rosszul döntöttem.
De miért érzem így? Miért nem vagyok elégedett a saját életemmel, mikor lehetne sokkal rosszabb? Azért, mert rajtam múlt minden. Ha más döntött volna így helyettem, talán nem rágódnék ennyit a témán. De most igenis rágódom rajta, mégpedig öt éve folyamatosan.
Mint mindig, amikor el voltam keseredve, most is a szobámban ültem, és egy régi, gyűrött levelet szorongattam. Ez a levél volt az oka mindennek. Ez indította el a lavinát. Ha nem kaptam volna meg öt évvel ezelőtt, akkor most nem lennék ilyen helyzetben. De megkaptam, és számítottam is rá, hogy megkapom. Akkor még vártam is... Igen, egészen biztosan vártam. Sőt! Egyenesen másra se tudtam gondolni, csak erre az egy levélre. Pontosan emlékszem az egészre.
A házunk udvarán ültem a két húgommal. Én voltam a legidősebb hármunk közül, de csak néhány év volt közöttünk. Akkor még olyan volt, mintha ikrek lennénk. Ez a kapcsolat azóta megromlott, és attól félek, ez csak egyre rosszabb lesz.
– Szerintem ma kapod meg – Húgi minden nap ezt mondta. Ő volt a legfiatalabb hármunk közül, és kicsit sok túlzásba vitte az optimizmus általános adagolását. Azóta persze ez is megváltozott. Már tizenhárom éves, de még mindig elvárja, hogy kiszolgálják, és szörnyen fent hordja az orrát.
– Tudom. Meg tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt. Mindig csak "ma"– nevettem. – De majd két év múlva én fogom ezt mondani neked.
– Jövőre meg Andri-t piszkáljuk – huncut mosoly suhant át az arcán. Andri csak meredt maga elé, mintha lélekben nem, csak testben lenne velünk. Ez volt talán az egyetlen, ami pár év alatt nem változott meg. Még mindig gyakran csinálta ezt, csak most már a barátaival, és nem velünk.
– De mi van, ha nem lesz levél? – vetettem fel. Húgi a szemét forgatta.
– Miért ne lenne? Nem vagy kvibli. Nem tudom, honnan vetted ezt a butaságot, de már sokszor megbeszéltük.
– Bagoly mondja verébnek! – szólalt meg hirtelen Andri. – Hát nem te aggodalmaskodtál tegnap este, hogy nincs benned elég mágia?
– Az egészen más. Bella tehetséges, ez elsőre látszik.
Andri már majdnem megkezdte a vitát, de nem tudta, mert félbeszakította az, amire egész eddig vártunk. Egy barna bagoly repült be az udvarra, és egy levelet pottyantott a fejemre. Épp hogy megfogtam, az állat már ott sem volt, és csak a levél bizonyította, hogy egyáltalán járt arra.
Remegő kézzel szorongattam a sárgás borítékot. Az elején zöld tintával írva ott volt a címünk, a nevem, és egy pecsét, rajta az áhított címer.
– Ne nézegesd, nyisd ki! – sürgetett a két testvérem egyszerre.
– Tudjátok, hogy nem lehet – mondtam csendesen. – Ha anya megjön, majd kinyitják. Megmondta.
– De hiszen neked szól! – erősködött Húgi, aki legalább akkora izgalomban volt, mint én.
– Azt én is látom. Mégsem lehet...
– Kérlek! Majd visszazárjuk!
Andri csak várakozó tekintettel nézett rám. Én addig hatalmas csatát vívtam saját magammal, hogy mit csináljak. Hiszen annyira örültem neki! De mégis... Ha anyáék rájönnek, végem van.
A szüleim mindig is érdekesek voltak. Nálunk mindig megmondták, hogy mit hogyan kell csinálni, és ha megmondták, akkor az úgy is volt. Mindennél fontosabbnak tartották a család jó hírét, és nekünk is ehhez mérten kellett viselkedni. Már előre kijelölték nekem, hogy kihez kell hozzámennem, és volt egy olyan érzésem, hogy ez a testvéreimmel is így lesz. Nem mi irányítjuk a sorsunkat, hanem ők.
– Elvégre az én nevem van rajta – jelentettem ki végül, és óvatosan feltörtem a pecsétet, hogy minél könnyebb legyen visszazárni. Úgy éreztem az életem legboldogabb napja, ahogy a szépen írt szavakat néztem; Felvételt nyert.
Most, öt évvel később megint ezeket néztem, de egészen más érzések törtek felszínre bennem. Elkeseredés, tehetetlenség, düh. Ha akkor eltüntetem a levelet, ha nem mutatom meg a szüleimnek, akkor most minden más lenne. Jobb. Hiába tudom, hogy akkor ki is tagadtak volna, mégis jobb lenne. Én rendelkeznék saját magam fölött, és nem döntenék el helyettem, hogy mit tehetek.
De ez már csak egy álom. Elindultam egy úton, ami visszafelé ezerszer veszélyesebb, mint előre. Akkor dönthettem, de most már nem. Hiába választottam rosszul, ezen most már nem lehet változtatni.
Olyan életet kaptam, amire egyáltalán nem vágytam. A testvéreim elidegenedtek tőlem, a szüleim nem beszélnek velünk, szerelembe nem eshetek. Figyelik minden mozdulatomat, nehogy szégyent hozzak a nevemre. És nekem is figyelnem kell. Ez volt számomra az a feladat, amit a legeslegjobban utáltam mind közül. Figyelni egy családtagot, csak mert idősebb vagyok, és így megutáltatni magamat vele. Nem mintha sokat tettem volna azért, hogy "ne szégyenítse meg a nevet", de ő tudta, hogy figyelem, és talán pont ezért úgy viselkedett, hogy mindenkit felbosszantson a családban. Ezért egyrészt tiszteltem, mert meg tudta tenni, másrészt utáltam, mert ő megtehette. 
Kicsordultak a könnyeim.
Az utálat. Annyiszor mondtam és gondoltam, pedig nem akartam így élni. És mégis... Utáltam a szüleimet, mert tönkretették az életem, utáltam az unokaöcsémet, mert ő tudott lázadni, utáltam a muglikat, mert nekik nem kellett úgy élniük, mint nekem, és utáltam magamat, mert rosszul döntöttem.
Egy könnycsepp hullott az ölembe, és szinte azonnal hallottam a fejemben anyám szavait.
"Nem sírhatsz. Az a gyengeség jele, a te családod pedig nem gyenge. Légy büszke rá!"
– Gyűlöllek! – ordítottam, és darabokra téptem a levelet. A pergamendarabkák csigalassúsággal közeledtek a föld felé. Az egyik a ládámon kötött ki, pontosan eltakarva az átkozott nevet. Azt a nevet, melynek viselője talán az egyetlen boszorkány, aki nem akar a Roxfortba járni.
Bellatrix Black

Szélvihar

→ Novella
→ Mentális betegség
→ Saját világ
→ Gyilkosság

❖

Különös, hogy mekkora pusztítást képes végezni egy vihar. Azt mondják, az ember teszi a legnagyobb károkat a természetben. Nos, ez talán igaz, de annyi biztos, hogy a természeti katasztrófák felveszik vele a versenyt.
A bunker falai védelmet biztosítottak a hurrikánnal szemben, de a zajokat így is beengedték. Skyler hátán a hideg futkosott, ahogy elképzelte, hogy a szél fákat csavar ki tövestül, házak tetejét szaggatja le és felkorbácsolja az óceánt. Mindezt még soha nem látta élőben, csak a tévében. Mikor ugyanis közeledett a szélvihar, mindenki elvonult valamelyik bunkerbe, ami részben a föld alatt volt, így onnan nem lehetett látni semmit. A hurrikán eredményét viszont annál többször nyílt alkalma megfigyelni.
Gyűlölte a pusztítást. Nem érdekelte, hogy az ember tette, vagy a természet, elborzadt, ha csak az eszébe jutott. Elég volt a szót meghallania, máris képek villantak az agyába; úttesten heverő fák, megrongálódott épületek, a bátyja, ahogyan a falhoz vág egy vázát a szoba túlsó végéből.
Úgy határozott, jobban jár, ha más irányba tereli a gondolatait.
– Jól vagy? – kérdezte Chloe. A lány mellette kuporgott a földön, Skyler pedig a falat támasztotta mellkasa előtt összefont karokkal. A bunkerben csak hárman voltak rajtuk kívül: egy nő, aki az ölében heverő könyvbe temetkezett, egy tinédzser fiú, aki alig lehetett fiatalabb Skyler-nél és fülhallgatóval a fülében meredt a mobiljára, és egy kislány, aki feltehetőleg a fiú húga volt, legalábbis egyforma szemük és orruk erre engedett következtetni. A lány egy mondókát mondott magában és a kezében lévő babával játszott. Mindenki hozzászokott már ehhez a helyzethez, nem volt mit tenni, meg kellett várniuk, amíg a hurrikán elvonul.
– Persze – válaszolta barátnője kérdésére Skyler. – Csak elgondolkodtam.
– Értem – bólintott Chloe. Nem vette le a szemét barátjáról, mintha még mondani akarna valamit, aztán mégis úgy döntött, hogy csendben marad.
Skyler tekintete elidőzött a lány arcán, és megfájdult tőle a szíve. Chloe a maga módján gyönyörű volt. Nagy, kékeszöld szemeihez sötétbarna, hosszú fürtök és hosszú szempillák társultak. A lány nem volt éppen az a „gömbölyű” fajta, akiért Skyler haverjai folyton a nyálukat csorgatták volna, de csinos volt, és a fiú úgy imádta, ahogy van.
Épp ezért nem tudta, hogy hogyan mondhatná meg neki.
– Bocsánat! Meg tudná mondani, mennyi az idő? – Az olvasó nő a fülhallgatós fiú felé fordult, de az meg sem hallotta, hogy szólnak hozzá. Skyler szemügyre vette a nőt. Szőke, gubancos haja volt, szemei alatt lila karikák éktelenkedtek, mellette egy akkora táska hevert, hogy a fiú fél szobája elfért volna benne. Mindig csodálta érte a szebbik nem képviselőit, hogy ekkora táskákat képesek cipelni egész álló nap.
– Kade! – rángatta bátyja pólóját a kislány. – A néni neked szólt! 
– Hm? – kapta fel a fejét Kade. – Ja. Elnézést.
– Azt kérdezte, hány óra – segítette ki a húga, mikor úgy bámult a nőre, mint aki nem tudja eldönteni, hogy látott-e már valaha ilyet, és ha igen, mégis micsoda.
– Fél hét – felelte Kade.
– Köszönöm – erőltetett magára egy mosolyt a nő, aztán visszatért a könyvéhez.
Skyler megvárta, amíg Kade is újra használatba veszi a fülhallgatóját, majd lecsúszott a földre Chloe mellé. – Te jól vagy?
– Csak Grace-re gondoltam – ismerte be szomorúan. Közben maga elé meredt, de Skyler oldalról is jól látta, hogy könnyek gyűltek a szemében. – A legutóbbi riasztáskor együtt voltunk.
Skyler gyomra összeszorult. De hiszen pont ezért akart ma találkozni Chloe-val, nem? Mikor kiadták a riasztást, éppen a lány családjának házában ültek, és a fiú pont azon tanakodott, mint most. Hogy mégis hogyan fogjon hozzá, és aztán pedig hogyan folytassa.
Chloe ajka megremegett. – Grace szerette hallgatni a hurrikánt. Mindig azt mondta, hogy olyan érzés egy kicsit, mintha ő tombolhatná ki magát – suttogta. 
– Ahol most van, ott talán nem is érzi úgy, hogy szüksége lenne tombolásra. Talán nyugodtabb – próbálta nyugtatni barátnőjét Skyler. Ő ugyan ateista volt, de Chloe hitt a mennyország létezésében. – Grace biztosan jól érzi magát.
– Azt hitte, pokolra jut – Chloe erőtlenül felnevetett. – Azok után, ahogy az emberekkel bánt, még azt hitte, hogy pokolra jut.
– Biztosan nem lett igaza.
Chloe bólintott. Skyler ahelyett, hogy továbbra is őt nézte volna, a bunkert vette szemügyre. Nem nagyon volt rajta mit nézni. Úgy festett, mint a többi ilyen létesítmény: szürke falak, néhány szekrény vésztartalékokkal és ágyak, arra az esetre, ha a vihar nagyon elhúzódna.
Valami nekicsapódhatott a bunker tetejének, mert hatalmas csattanás hallatszott. Chloe összerándult Skyler mellett, Kade húga pedig felsikkantott és közelebb húzódott bátyjához.
– Chloe – sóhajtotta Skyler. Nem húzhatta tovább. – Tudom, hogy szörnyű erről beszélni, de… Elmondanád, hogy pontosan mi történt Grace halálának napján?
Chloe mozdulatlanná dermedt, még a levegő is bent akadt a tüdejében, mellkasa nem emelkedett és süllyedt.
– Tudom, hogy már el kellett mondanod a rendőröknek is – folytatta a fiú, mivel Chloe csendben maradt.
– Akkor miért akarod hallani te is? – kérdezte csendesen a lány. – Skyler, ennek semmi értelme.
– Tudom, hogy úgy tűnhet. Chloe, bízz bennem! – Úgy helyezkedett, hogy szemben legyenek egymással és megszorította a lány kezét. – Megtudod, hogy miért. De hallanom kell a teljes történetet. Ez nagyon fontos.
Skyler számára ez volt az utolsó szalmaszál, és úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta. Talán a rendőrök elsiklottak egy apró részlet mellett, és teljesen rossz irányba indultak el már a nyomozás elején.
De legbelül már beletörődött, hogy igazuk van.
– Jól van. – Chloe lassan teleszívta a tüdejét levegővel, majd sziszegve kifújta. – Nem tudom, miért kéred ezt tőlem, de még soha nem hazudtál nekem, szóval… – megeresztett egy halvány mosolyt.
– Köszönöm – mondta hálásan Skyler.
– Grace nálam aludt – kezdte lassan. – Csak a szokásos, csajos pizsamaparti, filmezés, lelkizés, ilyesmi. Grace valamiért neheztelt rám, amikor felkeltünk, de én nem tudtam, miért. Nem emlékeztem. Talán mondtam valamit, amit a szívére vett, nem tudom. Mindenesetre ezt napközben elfelejthette.
Eddig minden stimmelt. Sajnos.
– Délelőtt végig pizsamában lófráltunk, anyuék nem voltak otthon. Csináltunk reggelit, mindenfélét összedobáltunk, amit csak találtunk. Grace rettenetes szakács volt, én pedig még ezerszer rosszabb vagyok, szóval a végeredmény elég vicces lett. Talán valami alkoholosat is beleönthettünk – ráncolta a homlokát a lány.
– Talán? Hogy éretd ezt? – vonta fel a szemöldökét Skyler. Ezt a részt eddig még nem hallotta.
– Nem vagyok benne biztos – vont vállat Chloe. – Csak azért gondolom, mert van néhány fehér folt, amikor nem tudom, mi történt. De az is lehet, hogy csak azért, mert régen volt – megint vállat vont. – Mindegy, nem is fontos. Máskor is ittunk már.
– Persze – motyogta mélázva Skyler. Megrázta a fejét, visszarángatta magát a gondolatai világából. – Milyen fehér foltok? Úgy értem, milyen események között vannak ezek?
– Hát… – Chloe elgondolkodott. – Például arra emlékszem, hogy megettük azt a valamit, amit csináltunk, de utána a következő emlékem az, hogy a szobámban vagyunk, és filmet nézünk. De nem tudom, közte mi volt. A film egy része teljesen kiesett.
– És ezen kívül emlékszel valami furcsára?
– Grace kérdezett valamit arról, hogy miért mentem vásárolni Bella Holt-tal. Pedig határozottan emlékszem rá, hogy ezt nem mondta el neki. Megkérdeztem, kitől hallotta, de azt mondta, ne játsszam a hülyét, én meséltem. De én szinte biztos vagyok benne, hogy nem mondtam. Nem akartam megbántani, mert vele soha nem akartam elmenni vásárolni. Bella viszont eléggé kész volt, mert nemrég szakítottak a barátjával, a srác megcsalta. Szóval elmentem vele. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy én erről tuti nem meséltem Grace-nek. 
Skyler nem mondott semmit. Egy régebbi eset jutott eszébe, amikor Chloe sírt, mert az anyja azt mondta neki, hogy szégyelli, hogy a lánya, aztán egy fél óra múlva nem is emlékezett rá, hogy egyáltalán beszéltek erről.
A fiúval forogni kezdett a világ.
– Délután mit csináltatok? – kérdezte, mikor némiképp összeszedte magát.
– Lementünk a partra – idézte fel Chloe. – Fürdeni nem lehetett, ahhoz hideg volt, de sétáltunk és kagylókat gyűjtöttünk. Aztán, mikor elkezdett lemenni a nap, Grace azt mondta, fázik, és haza akar menni. Meg is beszéltük, hogy megyünk, de aztán – Chloe elhallgatott.
– Mi történt? – sürgette Skyler. Próbált nyugalmat erőltetni a hangjára, kevés sikerrel.
– Nem emlékszem – rázta a fejét Chloe. – Csak azt tudom, hogy nem sokkal utána még mindig a parton voltunk és sétáltunk, de Grace eléggé távol állt tőlem. És nem igazán szólt hozzám.
– Nem tudod, miért?
– Pont ezt mondtam az előbb. Hogy nem tudom. – Chloe az ajkába harapott. – Utána beültünk egy kávézóba. Már nem is tudom, mit rendeltünk. Csak azt tudom, hogy innentől nem emlékszem szinte semmire. Csak arra, hogy hazaérek, és nem sokkal után csörög a telefon.
– Én hívtalak – bólintott Skyler. – Beszéltünk valamiről, és megegyeztünk, hogy másnap találkozunk.
– Igen. És mikor letettem, megint hívtak. – Chloe szeméből kicsordult egy könnycsepp és végigfolyt az arcán. – Grace anyukája volt. Zokogott, és azt mondta, Grace-t megölték. Valaki leszúrta.
Chloe-nál eltörött a mécses, a lány keserves zokogásban tört ki. Skyler szorosan magához ölelte, közben a hátán érezte az olvasó nő tekintetét. Bezzeg most nem találta olyan érdekesnek a nyomorult könyvét.
– Chloe – kezdte Skyler, de aztán elhallgatott. Semmi sem jutott eszébe, amivel megnyugtathatta volna a lányt, és nem hazugság.
A lány szépen lassan kezdett megnyugodni. Már nem rázta egész testében a zokogás, könnyei elapadtak, egyre szabályosabban lélegzett.
– Chloe – kezdte újra Skyler. Még mindig fogta a lányt, de már nem ölelte. Mélyen a szemébe nézett és összeszedte minden bátorságát. – A rendőrség szerint te ölted meg Grace-t.
A lány arca elsötétedett, majd kiült rá a borzalom. Pupillái kitágultak, ajkai enyhén szétnyíltak. Ebben a megvilágításban bárki könnyedén ráfoghatta volna, hogy őrült.
– Nem – suttogta megsemmisülten. Nem Skyler-t nézte, hanem a távolba révedt, mintha valami olyat figyelne, amit rajta kívül senki más nem láthat. – Nem.
– Chloe… A szüleid rám bízták, hogy mondjam el. Be akarnak vinni a rendőrségre. Az emlékezetkieséseid csak azt bizonyítják, amit mondanak. Nem emlékszel rá, de te… voltál. – nem bírta még egyszer kimondani, hogy „te ölted meg”.
– Skyler… Nem – ismételte a lány. Skyler úgy érezte, megszakad a szíve. Borzalmas volt nézni a lányt, ahogy próbálja elfogadni, vagy csak egyáltalán felfogni, hogy legjobb barátnője gyilkosa ő maga. – Nem lehet.
– Sajnálom – mondta rekedten a fiú.
– Skyler, kérlek, könyörgöm, mondd, hogy ez csak valami rossz vicc! – Chloe a fejét rázta, fényes fürtjei az arcába csaptak, de ő láthatólag ezt észre sem vette. – Grace a legjobb barátnőm volt! És nem is emlékszem rá, hogy megtettem volna!
– Chloe, hallgass meg! – Skyler megfogta a lány két karját és a szemébe nézett. – Nem tehetsz róla. Ez nagyon fontos. Ez valami pszichológiai probléma a rendőrök szerint… Arról a napról sok dologra nem emlékszel, ezt te magad mondtad. De ez nem azért van, mert ittatok valamit, hanem egyszerűen csak kiesnek dolgok. Olyan, mintha egy másik emberrel élnél együtt… Egy testben. A két fél nem tud egymásról.
– Ez nem lehet. Nem történhet meg velem… – Chloe kapkodva kezdett lélegezni, mint aki pánikba esett.
– Chloe…
– Nem! – kiabálta a lány. – Ne mondd el még egyszer! Ez nem lehet igaz!
– Kade – hallotta Skyler a kislányt a háta mögül. – Kade, haza akarok menni…
– Hagyd már abba – morogta Kade, de hallatszott, hogy ő is sokkal szívesebben lenne otthon. Vagy bárhol, csak nem a bunkerben. Az olvasó nő nem szólalt meg, de Skyler tudta, hogy ő is Chloe-t figyeli.
– Skyler… Skyler, most mit csináljak? – Chloe még gyorsabban vette a levegőt, két kezével a hajába markolt, amitől úgy festett, mint egy tébolyodott. A fiú legszívesebben elsírta volna magát a látványtól. Nem tudta, hogyan segítsen barátnőjének, aki a jelek szerint teljesen kétségbe esett. Persze nem hibáztathatta érte, valószínűleg ő sem viselte volna jobban ezt az egészet. – Mégis hogy lehetséges ez? Eddig miért nem tűnt fel senkinek?
– Néha éreztem, hogy valami furcsa – ismerte be csendesen a fiú. – De nem volt feltűnő. Néha furcsán viselkedtél, de mindig azzal nyugtattam magam, hogy csak elgondolkodtál, fáradt vagy, nem figyelsz oda…
– De ne öltem embert! Uramisten, Skyler, hogy tehettem ilyet?
– Chloe, nyugodj meg…
– Mégis hogy nyugodhatnék meg?! – egy oktávval feljebb ugrott a hangja, és szinte túlkiabálta a szélvihar okozta hangzavart. A háttérben a kislány tovább nyafogott, Kade pedig próbálta lenyugtatni. Skyler-t nem érdekelte sem a lány, sem Kade, sem a szőke hajú nő a könyvével. Csak Chloe-t látta, és kétségbeesetten agyalt, hogy hogyan segíthetne rajta.
– Skyler, ezek szerint senki sincs mellettem biztonságban!
– Ez nem igaz. Chloe, bemegyünk a rendőrségre, keresnek egy orvos, és meggyógyítanak.
Ebben senki sem volt biztos. A rendőrök nem tudták, hogy pontosan mi a probléma, és mennyire súlyos, de megvolt rá az esély, hogy tudnak segíteni a lányon, és Skyler reménykedett benne, hogy minden rendben lesz.
És mi mást mondhatott volna ott a bunkerben? Chloe teljesen kiakadt. Minden eltűnt belőle, ami valaha volt, és nem maradt más, csak a tömény kétségbeesés.
Valami megint a bunker tetejének csapódott és a szőke hajú nő felsikoltott. Chloe összerezzent és olyan picire húzta össze magát, amekkorára csak tudta.
– Mit tegyek most? – kérdezte, szorosan magához ölelve a térdét.
Kade húga felzokogott.
– Haver, kezdj már valamit a barátnőddel! – csattant fel Kade.
Skyler lassan tízig számolt magában, aztán felállt és szembe fordult a fiúval.
– Fogd be a szádat! – sziszegte. – Foglalkozz csak a saját dolgoddal!
Kade tett egy nem túl kedves megjegyzést Skyler édesanyjának foglalkozását illetően.
– Mit mondtál? – kérdezte Skyler, és tett egy lépést Kade felé. Nem akart túlságosan eltávolodni Chloe-tól.
– Mégis miért most akasztottad ki ezzel az ökörséggel?
– Mert innen a rendőrségre kell vinnem, te barom.
Volt valami abban, amit Kade mondott, de az a helyzet, hogy Skyler-nek nem volt más választása. Azt mondták, neki kell elmondania Chloe-nak, és adtak egy határidőt. Skyler eddig tíz nappal volt túl ezen a határidőn, és azt mondták, ha ezen a napon nem cselekszik, nem várnak tovább, beviszik a lányt az őrsre. Skyler telefonált, mikor kiadták a riasztást, de azt mondták az ügy így sem tűr halasztást.
A gyilkosság az gyilkosság.
– Teszek rá, hogy mit kell csinálnod! – acsargott Kade. – Teljesen kiakasztja a húgom.
A srác az ujjait kezdte ropogtatni, mint aki verekedni akar. Az arcán látszott, hogy fiatalabb, mint Skyler, de első ránézésre meg lehetett mondani, hogy ez nem jelenti azt, hogy gyengébb is.
– Nyugodj meg! – kérte udvariasabb hangon Skyler. Nem félt a verekedéstől, egyszerűen csak ez nem a megfelelő helyzet volt hozzá.
– Akkor kezd valamit azzal az őrülttel!
Ennyit arról, hogy Skyler nem akart verekedni.
Egyetlen lépéssel átszelte a kettejük között lévő távolságot, hátralendítette az öklét, és teljes erőből behúzott Kade-nek. A fiú húga sikított, Chloe pedig felzokogott.
– Skyler, ne! – kiáltotta, de a fiú szinte meg sem hallotta. A pólója nyakánál ragadta meg Kade-et és a falhoz szorította, akinek így beszorult az egyik karja is.
– Fogd be a szád! – sziszegte. – Ne merj…
Ám ekkor Kade szabad kezével gyomorszájon vágta. Skyler kétrét görnyedt, de nem sokkal később sikerült kirúgnia Kade alól a lábát. A fiú hangos puffanás kíséretében elterült a padlón.
– Hé! – A szőke hajú nő rohant oda melléjük. – Fejezzétek be!
Skyler már épp visszaszólt volna valamit, de ekkor Kade lerántotta maga mellé a földre és megint a gyomrába vágott.
– Szemét – szitkozódott Skyler. Mielőtt bármit is csinálhatott volna, Kade fölötte termett és az arcába öklözött. Skyler hátulról kétszer belerúgott, amivel elérte, hogy a fiú elengedje.
– Elég! – sikoltotta Chloe. Skyler a lány felé kapta a fejét. Barátnője a vésztartalékoknak fenntartott szekrény előtt állt.
– Chloe, ne! – üvöltött fel Skyler. Ahogy meglátta a lányt, tudta, hogy nem a verekedés megállítása volt az egyetlen célja azzal, amit tenni készült.
A lány egy kést tartott a kezében és a saját szívét vette célba.
Skyler lelökte magáról Kade-et és futni kezdett Chloe felé. 
– Én viszont tényleg a pokolra fogok jutni – mondta keserű mosollyal a lány.

Láthatatlan ősz

→ Száz szavas
→ Vakság
→ Fogalmam sincs, honnan jött

❖

A levegőben a frissen lehullott avar megnyugtató illata terjengett. Érezte az arcán a csípős őszi szél játékát. A fuvallat felborzolta hullámos tincseik, melyek utolsó emlékei szerint színeikben versenyre keltek a végtelenül változatos levelekkel.
Lehunyta világtalan szemeit, és azt képzelte, hogy csak összezárt szemhéjai miatt nem láthatja a színpompás, egyszerre vad és otthonos park szépségét. Hallgatta a magasnak vélt fák lombjain lengedező száraz levelek különös zenéjét. Fekete kabátja hol melegnek, hol hűvösebbnek érződött, ami jelezte számára, hogy a nap néha előbújik a lomha felhők takarásából.
A természetben állva olyan gyönyörűnek látta az őszt, amilyennek egy ember azt csak a képzeletében képes.

the Gigest eredettörténet

Apukám - akit a világ egyik legértelmesebb és legjólelkűbb emberének tartok - egyszer még kiskoromban azt mondta nekem, ne foglalkozzak azzal, mit gondolnak mások, ne foglalkozzak mások életével és problémáival, mert elég nekem a magam kis világa.
Mindeközben egész életemben azt láttam, hogy ő maga mindenki terheit a saját vállára veszi, és megbirkózik velük helyettük.
Hogy én megfogadtam-e a tanácsát? Papíron igen, a gyakorlatban nem. Én vagyok az a lány, aki könnyedén rávágja mindenre, hogy "elengedtem", "nem érdekel", "én ezt feladtam", és közben folyamatosan rágja magát belülről, rástresszel a dolgokra, mindig mindent meg akar oldani mások helyett, holott a saját problémáival sem bír el.
Ezt a tényt most először mondom ki magamról nyilvánosan. De miért?
Tulajdonképpen nagyon egyszerű: azt akarom, hogy ez a blog én legyek. Évekkel ezelőtt kezdtem blogolni, volt történetes blogom, egy ideig tevékenykedtem másokkal együtt is, illetve most már másfél éve ontom magamból a könyvvéleményeket egy barátnőmmel közös blogon (Passz.). És bár az utóbbit imádom, és nem tervezem otthagyni, egyik blogom sem voltam igazán... én. A történetes blogok az aktuális sztoriról szóltak, a Passz.-on pedig mégiscsak ketten vagyunk.

Jöhetne a kérdés, hogy oké, de mégis kit érdekelne egy, az én lelki világom színeibe öltöztetett blog? Nos, erre nem tudom a választ, de én évek óta tartom magamba a novelláimat, cikkeimet, kirohanásaimat, és úgy éreztem, szükségem van egy ilyen helyre.
Talán segíthetek vele. Talán a segítségével és az erre tévedő olvasók segítségével végre meg tudom majd fejteni saját magam. Persze, az is benne van a pakliban, hogy ez az egész nem vezet sehova, de egyszer én is lehetek optimista.

És hogy kicsit konkrétabban mit találhattok itt?
Novellákat, cikkeket, véleményeket, kirohanásokat, ajánlókat, értelmetlen merengéseket, fandomokat, teóriákat, képeket, zenéket, filmeket, sorozatokat, (könyveket csak minimális mértékben, mert azok maradnak Passz.-on), élménybeszámolókat, jobb pillanatokban írt életerő-termelő bombákat, és mindezt minden témában, amit csak egy fangirl-blogger-introvertált-mindent túlgondoló-elmebeteg-könyvmoly-egyszerre művészlélek és tudományrajongó szerencsétlenségkupactól el tudok képzelni.

U.I.: Jogos még a kérdés, hogy honnan a blog neve. Nos... Giger (barátaival együtt) nagy rajongója a pocsék szóvicceknek, és angol mintára kiokoskodta, hogy a Gig, Giger és the Gigest sorból a the Gigest szó fejezi ki legjobban, hogy egoista módon mennyire az ő világa körül forog ez a blog.

Giger eredettörténet

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Giger, bár eleinte nem így hívta magát.
Ez a Giger úgy kezdte az életét, ahogy mindenki más, talán egy kicsit – vagy inkább sokkal – visszahúzódóbban.
Valahogy aztán mégis beilleszkedett az általános iskolás osztálytarsai közé, legalábbis ő elhitte, hogy sikerült.
Első nagy pofáraesése hetedik osztályban történt, amikor is rá kellett jönnie, hogy a barátai nem a barátai, az élet nem fenékig tejfel, a világ pedig nem szivárványból és csillámporból áll.
Rakás szerencsétlenségünk ekkor a Harry Potter, majd a Gyűrűk Ura világába menekült, később pedig elkezdte írni első blogját, nevezetesen egy Harry Potter fanfictiont, aminek a minőségéről jobb nem beszélni. Közben azzal próbált reményt pumpálni magába, hogy a középiskola majd sokkal jobb lesz, hiszen a környék egyik legjobb gimijében bizonyára egy válogatott társasággal fog összekerülni – amennyiben felveszik.
Nos, felvenni felvették, de párosan szép a pofon, az életnek meg van szépérzéke, itt következett a második kiábrándulás.
Szóval Gigerünk úgy gondolta, itt az ideje végleg kiszeretni az emberiségből. A blogolást folytatta persze, de belépett egy amolyan "sötét korszakba", amit azóta átformált, de sosem jött ki belőle.
Első gimis nyarának elején nevetségesen gyenge immunrendszerének hála sikeresen közel került a halálhoz, és itt htározta el, hogy nem pazarolja az idejét olyan emberekre, akikkel valójában nem is akar lenni, és nem aggódik olyan dolgokon, mint hogy mit gondolnak róla.
Második gimis évének elején elment élete első bloggertalálkozójára, és itt kezdetét vette az a katasztrófasorozat, melynek eredményeként hat elborult-fangirl/boy-bloggert tudhat a legjobb barátainak.
Hogy ezen a kusza szerencsétlenség kupacon hogyan lehet kiigazódni, azt ő sem tudja. Talán nem is akarja.
De ez a blog az ő összegabalyodott lelki világának egyfajta kivetülése.