Radio Ga Ga

→ Novella

→ Fanfiction

→ Songfic

→ Harry Potter

→ Enyhén Wolfstar

→ Kihívás miatt írtam, ne nézzetek így rám

Song:

A kihívás posztját ide kattintva leshetitek meg. 

            Remus Lupin rettenetesen fázott. Abban az évben a tél különösen kegyetlenül bánt azokkal, akiknek épp hogy csak az éhenhaláshoz akad elég pénzük, és meglehetősen korán beállt a fagy.

            Ritkán járt az Abszol Úton. Általában apró, barátságtalan és huzatos lakásában ücsörgött, amikor végzett az aktuális munkahelyén. Sajnos ezek a munkahelyek sokszor havonta változtak, ugyanis sehol sem tűrtek meg sokáig egy vérfarkast, és nem egyszer hetekig nem talált semmit sem. Most is épp egy ilyen időszakban találta magát, és gondolta, a Foltozott Üst sokszínű vendégei között talán akad valaki, aki kisegítheti.

            Utálta, hogy ennyiszer másokra szorul. Már akkor sem szerette, amikor folyton a barátaitól kapott segítséget, de akkor legalább voltak barátai. James és Lily rengetegszer hívták meg magukhoz, és ha tetszett neki, ha nem, sokszor napokig marasztalták. Sirius folyton ruhákkal halmozta el, mondván megvette őket, de aztán mégsem tetszettek neki, és nem egyszer állított be hozzá kész lakomát maga körül röptetve. Még Peter is folyton igyekezett kisegíteni, pedig Remus tudta, hogy neki sincs sok.

            Mindezt megtanulta elfogadni. Már a Roxfortban kialakult köztük egy kimondatlan egyesség, miszerint Remus barátai egyszer sem mondják ki, hogy segítenek neki, de megteszik, ő pedig nem tiltakozik, hiszen ez nem szégyen, és erre vannak a barátok.

            Néha mégis kényelmetlenül érezte magát, de most ezt a kényelmetlenséget is visszasírta.

            Mire beért a Foltozott Üstbe, teljesen átfagyott. Foltos talárja nem jelentett akadályt a fagyos szélnek, meztelen kezeit szinte nem is érezte, hajába belefagytak a hópihék. A munkakeresésről meg is feledkezett, csak arra tudott koncentrálni, hogy végre felmelegedhet.

            A kocsma szinte teljesen tele volt. A nagy tömeget látva azonnal megérezte azt a belső kényszert, ami arra biztatta, hogy egyedül maradjon, de nem talált szabad asztalt, így hát megállt egy szintén meglehetősen rongyos boszorkány mellett, aki elmélyülten kopogtatott egy rádiót a varázspálcájával.

            – Jó napot – köszönt csendesen Remus, és a megérintette az idegentől lehető legtávolabb lévő szék támláját. – Ideülhetek? Minden asztal foglalt.

            A boszorkány szórakozottan bólintott és tovább kopogtatta a réginek tűnő készüléket. Recsegésen kívül semmilyen hang nem jött belőle.

            – Biztosan sok neki a mágia itt – jegyezte meg óvatosan Remus. – Ezek a mugli eszközök ritkán működnek az ilyen helyeken.

            – Csak türelem kell hozzá, működni fog – eresztett meg egy mosolyt a boszorkány. Nagyjából olyan idős lehetett, mint Remus, és a férfinak majd’ megszakadt a szíve, amikor meglátta, hogy ugyanolyan sötéten csillogó szemei vannak, mint Siriusnak.

            Sirius.

            A varázsló, aki képes volt megbűvölni egy hasonló mugli kütyüt, csak hogy a Roxfortban is hallgathasson mugli zenét, mert tudta, hogy ez az őrületbe kergeti az összes Blacket.

            – Mit hozhatok?

            Tom, a fogatlan kocsmáros rángatta vissza a jelenbe. Gyorsan rendelt egy vajsört. Korgó gyomra jelezte, hogy valami ételnek is örülne, de erszénye azonnal nemet mondott.

            – Mindig meg szokták kérdezni, hogy miért ragaszkodom a mugli rádióhoz és a mugli zenéhez – jegyezte meg némi hallgatás után a boszorkány.

            – Van egy barátom, aki ugyanilyen… Volt – tette hozzá, és görcsbe rándult a gyomra. Úgy érezte, ebben a percben képes lenne leugrani a Griffendél-torony tetejéről.

            A boszorkány abbahagyta a szerkezet kopogtatását és felegyenesedett ültében. Most, hogy Remus jobban szemügyre tudta venni, látta, hogy nem is olyan rongyos, mint ahogy elsőre gondolta.

            – Sajnálom – mondta együtt érzően. – Tudja, a rádióm volt az egyetlen barátom kamasz koromban – magyarázta. Az akkori egészségügyi állapotom miatt magántanulónak kellett lennem… A szüleim sokat dolgoztak, testvérem pedig nem született, így nem akad túl sok más társaságom.

            Remus megsajnálta a fiatal nőt. Nem szerette az életét, de legalább a Roxfortban, a barátai társaságában jól érezte magát.

            – A zene csodákra képes – folytatta a boszorkány, mivel a férfi nem felelt. – Ez a mágia egyetlen formája, amihez a muglik is értenek. Sőt, néha jobban is csinálják, mint mi.

            – Már a muglik se nagyon hallgatnak rádiót – merengett hangosan Remus. – Nemrég hallottam egy férfit arról panaszkodni, hogy a gyerekeit ez már nem is köti le, pedig ő mást sem csinált fiatalon a barátaival.

            Tom meghozta a féri rendelését. Udvariasan megkínálta a boszorkányt, aki megköszönte, de visszautasította az ajánlatot, így hát nekilátott az italnak. Érezte, hogy felmelegszik tőle a teste, beleborzongott a kellemes érzésbe.

            – Megpróbálhatom? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve, a rádió felé bökve.

            – Csak nyugodtan – tolta oda neki a nő.

            Remus szemügyre vette a kopott készüléket. Sirius is hasonlót hurcolt magával, ugyanúgy világított rajta a sárga fény és ugyanúgy meglazultak rajta a gombok, mint ezen.

            Elkezdte tekergetni a legnagyobbat, amivel a frekvenciát lehet állítani, másik kezében a pálcáját tartotta.

            Hirtelen abbamaradt a recsegés, és gyenge dallamocska kezdett áradni a hangszóróból. A boszorkány erre izgatottam felkapta a fejét, még a talárja is lecsúszott a válláról a hirtelen mozdulattól.

            Remus még egy kicsit tekert a gombon, aztán felhangosította a szerkezetet.

            – Köszönöm! – kiáltott fel izgatottan a nő. Kicsit közelebb húzódott a rádióhoz, hogy jobban hallja a zenét.

            – De hiszen ez… – kezdett bele Remus, aztán elakadt, mert megint kihagyott egy ütemet a szíve.

            – Queen – fejezte be helyette boldogan a boszorkány.

            Remus körül eltűnt a hangos, zsúfolt helyiség, és visszarepült az időben. A roxforti hálótermükben találta magát, újra tizenhat éves volt, és Sirius ágyán ült. Az ágy tulajdonosa mellette kuporgott a földön, és kutyaszerűen vonított egyet, amikor végre sikerült zenét kicsikarnia a rádiójából.

            Ugyanaz a szám volt. Bohemian Rhapsody. Sirius mindig teljes átéléssel énekelte, ha csak ketten voltak. Azt mondta, Freddie Mercury hiába mugli, több varázslat szorult bele, mint bárkibe a Roxfortban.

            Remus mindig is úgy gondolta, hogy van valami közös barátjában és az énekesben. A kisugárzásukban.

            Erőnek erejével visszarángatta magát a jelenbe. Az ismeretlen boszorkány csillogó szemekkel hallgatta a jól ismert számot, és mikor vége lett, olyan arcot vágott, mint akivel most közölték, hogy idén elmarad a karácsony.

            – Talán a következő szám is tőlük lesz – mondta reménykedve.

            Hamarosan el is indult az a következő szám, de Remus nem ismerte fel. A nő kitörő öröméből azonban arra a következtetésre jutott, hogy ez is Queen.

            – Mi a cí… – kezdte, de a boszorkány a szavába vágott.

            – Radio Ga Ga – suttogta, hogy nehogy túlkiabálja a zenét. – Olyanoknak szól, akik még mindig hallgatnak rádiót – tette hozzá mosolyogva. – Tavaly adták ki.

            Olyanoknak szól, akik még hallgatnak rádiót.

            Sirius biztosan hallgatna, ha tehetné.

            Erre a gondolatra úgy érezte, az összes levegő kipréselődik a tüdejéből. Alig érzékelte a világot maga körül, felpattant a székéről és ugyanazzal a lendülettel majdnem fel is borította azt.

            – Minden rendben? – kérdezte a boszorkány.

            – Persze – hazudta, és sikerült annyira lenyugodnia, hogy még egy félmosolyt is magára erőltessen. – Csak eszembe jutott valaki, ennyi az egész.

            Kényszerítette magát, hogy a varázslók és boszorkányok sokszínű tömegére koncentráljon. Magába szívta a friss ételek és a vajsör egymással keveredő illatát, hagyta, hogy átjárja a helyiség melege. Úgy döntött, hogy sétál egyet az Abszol Úton.

            – Tudja, ő nem is mugli – mondta hirtelen a boszorkány, amikor Remus el akart köszönni tőle.

            – Tessék?

            – Freddie Mercury – bökött a rádióra a nő. – Néhány hónapja derült ki, hogy nem mugli, hanem varázsló. Csak épp több mágiát talált a zenében, mint a varázsvilágban, úgyhogy az éneklésnél maradt.

            Remus hezitált egy pillanatig. Talán még ott maradhat egy kicsit a Foltozott Üst melegében, és élvezheti a zenét. Talán nem kell mindig egyedül maradnia a hideg estéken.

            A barátai is ezt akarnák. Hogy ne hagyja el magát, hogy továbbra is meglássa a varázslatot a világban.

            Így hát visszaült a helyére, és csendben hallgatta a varázslatot, amíg odakint el nem állt a hó.