A forksi fészek

→ Faniction és Antifanfiction
→ Novella
→ Supernatural, Twilight
→ Crossover
→ Úgy érzem, teljesítettem szent feladatomat

❖

             – Szóval azt kéri tőlünk, hogy utazzunk át fél Amerikán, kerítsük elő a lányát, söpörjük el a fészket, majd hozzuk haza a lányt?

            A nő a kezeit tördelte. Láthatólag meglehetősen kényelmetlenül érezte magát, ami nem is meglepő, tekintve hogy néhány órája az Egyesül Államok két leghírhedtebb vadászát hívta fel telefonon, mire azok be is állítottak hozzá – magyarázatot követelve, hogy mégis honnan volt a szám.

            Gyorsan elhadarta nekik a teljes történetet, majd áttért a probléma komolyságának hangsúlyozására és annak fejtegetésére, hogy miért van szüksége a segítségükre.

            – Asszonyom, itt szerintem valami félreértés történt – mondta udvariasan, de határozottan a magasabb Winchester. Az alacsonyabb közben olyan arcot vágott, mint aki legszívesebben leszúrná a nőt, amiért feleslegesen ugráltatta őket.

            – Nem történt semmilyen félreértés! – csattant fel Renee. Egészen megfeledkezett zavaráról. – A lányomat valamiféle trükközéssel elcsábította egy vámpír!

            – Akkor miért van még életben?

            – Fogalmam sincs, de ha nem segítenek, valószínűleg már nem sokáig lesz!

            Sam és Dean összenéztek, és ezalatt a fél másodperc alatt mindent elmondtak egymásnak a helyzetről, szavak nélkül. Renee sejtette, hogy tűrőképességük határán állnak, és hogy nem ő az első, aki ezt elérte az imént előadott történettel.

            – Kérem! – szólt a nő, amikor már túl hosszúra nyúlt a csend. – Nem tudok kihez fordulni, és az egyetlen lányom veszélyben van.

            Sam felsóhajtott. Valószínűleg elszámolt magában háromig, mielőtt válaszolt.

            – Rendben, utánanézünk.

            Dean úgy forgatta a szemét a háttérben, hogy egy csodával ér fel, hogy nem szédült bele.

            Renee nem győzött hálálkodni, majd észbekapott és elkezdett képek után rohangálni. Lefirkantotta volt férje és egyben lánya aktuális címét, az előbbi telefonszámát és elhadart minden egyéb információt, amiről úgy gondolta, fontos lehet. Miután ezeket még egyszer megismételte, a Winchesterek szinte menekülésszerűen távoztak, megelőzve az újabb szóáradatot.

            – Szóval, Bella Swan, Forks? – kérdezte húsz perccel később Sam, mikor már mindketten a fekete Impala első ülésén zötykölődtek Washington felé.

            – Nem hiszem el, hogy igent mondtál a nőnek. Valószínűleg az egész család drogokon él, és élénk a fantáziájuk.

            Dean a pokolra kívánta ezt az egészet. Renee felidegesítette, tökéletesen tisztában volt vele, hogy feleslegesen autókáznak, ráadásul még a gyomra is korgott.

            – De lehetséges, hogy igaza van. A volt férje a lányuk naplójából szedte az információt.

            – Ahogyan azt is, hogy ez a bizonyos Edward csillog a napon.

            – Szerintem itt valaki valamit félreértett. Kizárt dolog, hogy ezt valaki leírta – fintorgott Sam. – Értem, hogy a napló személyes dolog, és olyanokat is beleírnak, amit nem mondanának ki soha, de ez úgy értelmetlen, ahogy van.

            – Az egész ügynek nincs értelme – kontrázott azonnal Dean, és felhangosította a zenét. Közben lapos oldalpillantásokat vetett öccsére, reménykedve, hogy nem zavarja annyira a Bon Jovi, hogy kikapcsolja.

            Sam nem zavartatta magát, mivel nem tekintette lezártnak a beszélgetést, egyszerűen túlkiabálta az It’s my life refrénjét.

            – Renee szerint a fészekben hét vámpír van, és egészen békésen megférnek a vérfarkasokkal, de a lánya jelenléte bekevert… Írt ide valamit, amit nem tudok elolvasni. Bella egy – macskakaparás – van.

            – Hadd nézzem! – kapta ki a kezéből Dean a papírt, amit a nő egy az egyben telekörmölt. Sam addig nézte az utat helyette, nehogy nekimenjenek valaminek. – Szerelmi háromszögben. Ez van ideírva.

            – Mi van?

            – Biztos a naplót idézte. Ezek egy figyelemhiányos, drogos csaj szavai.

            Sam ebben a pillanatban döntötte el, hogy élete egyik legrosszabb ötlete volt igent mondani.

            Mikor a testvérek megérkeztek Charlie Swan forksi házához, szakadni kezdett az eső. Az utak valóságos folyóvá változtak, az ember akárhogy meresztgette a szemét, nem látott messzebb a szomszéd utcánál, és ráadásként még a szél is fújt.

            Nem a legmegfelelőbb idő vadászni, de addigra a Winchesterek biztosak voltak benne, hogy itt nem is lesz mire vadászni.

            Charlie, minden eddigi tapasztalatuktól és következtetésüktől függetlenül, egészen normálisnak tűnt. Bocsánatot kért volt neje hisztérikus viselkedéséért és a zavarásért, megköszönte a segítséget, és elmondta, hogy a lánya valószínűleg pszichiátriai eset, de hát előbb meg kell találni ahhoz, hogy beutalhassák oda. Körbevezette a testvéreket a lakásban, odaadta nekik Bella naplóját, majd megkínálta őket sörrel, amivel azonnal sikerült elnyernie Dean rokonszenvét.

            – „Edward azt ígérte, átváltoztat, de előtte el akar venni feleségül.” – Olvasta fel Sam, amikor elhagyták a Swan-házat, hogy meglátogassák azt a bizonyos Edward Cullent, és lezárhassák végre ezt az egész cirkuszt.

            – A csillogós rész után engem már semmi sem lep meg – vetődött le Dean Baby vezetőülésére. – Mégis miért csillogna egy vámpír? Ha csak nem hempergett meg szurokban és csillámporban, akkor nincs a dologra semmilyen magyarázat.

            – Mert a szurkos dolog megoldás.

            – Legalább elképzelhető.

            Bella szerencsére leírta a naplójába a Cullen-ház pontos elhelyezkedését, ezért elsőre odataláltak. Útközben még meg is álltak egy hamburgerért, majd a hatalmas építményhez érve a biztonság kedvéért felfegyverkeztek.

            Azt meg kell hagyni, hogy ezek a bizonyos Cullenek szeretik a luxust, és pénzük is van rá. A Winchesterek elismerően pillantottak a hegyoldalba épített házat, melynek egyik oldala szinte teljesen ablakokból állt.

            – Vámpír ilyet nem csinál – állapította meg Dean.

            – Csak legyen itt a lány és tegyünk pontot ennek a zagyvaságnak a végére – indult az ajtó felé Sam. Szeme alatt egyre csak nőttek a karikák, és ezzel arányosan a türelme is egyre fogyott.

            Csengőt nem találtak, és a kopogásra senki sem nyitott ajtót. A környék teljesen csendes volt, a fenyők ágai között néha egy-egy mókus tűnt fel, a mostanra elcsendesedett eső szabályos ütemben kopogott a tetőn. Dean gyorsan megunta a várakozást és seperc alatt feltörte a zárat.

            Odabent eleinte nem találtak senkit, pedig körbejárták az egész alsó szintet. Már kezdtek biztosak lenni benne, hogy Cullenék nincsenek is otthon, amikor lábdobogás hallatszott az emeletről.

            Mindketten tudták, hogy ez már jelent valamit. Ha egyszerű emberekről lenne szó, akkor nem akarnák eltitkolni, hogy a házban tartózkodnak.

            Sam már épp a lépcső felé oldalazott, kezében egy kihegyezett karóval, amikor a lábdobogáshoz beszédhangok is társultak.

            – Most komolyan azt hiszed, hogy én hoztam rátok vadászokat? – kérdezte egy felháborodott női hang.  

            – Csendesebben, a jó ég áldjon meg!

            Sam megállapította magában, hogy ezeket nem az eszük fogja megölni, Dean a fejét fogta.

            Végül némán megegyeztek, hogy felmennek az emeletre. Az imént beszélők viszonylag elcsendesedtek, de még mindig határozottan hallatszott a jelenlétük.

            Odafent rögtön az első szoba ajtaja zárva volt. Bent csörömpölés hallatszott, amit rögtön dühös morgás követett:

            – Bella, nézz a lábad elé!

            Dean ebben a pillanatban veszítette el a maradék türelmét is, és öccse tiltakozásával mit sem törődve, egyetlen mozdulattal betörte a faajtót, melynek darabjai szanaszét szálltak a patyolat tiszta lakásban. A helyiségben tartózkodók között Sam azonnal felismerte Bella Swant, aki egy sápadt, vézna srác karjába kapaszkodott.

            Nos, egy valamiben legalább igaza volt a lány naplójának – az előttük álló fiú valóban vámpír volt, még ha nem is a legvérszomjasabb példány, akit a Winchesterek valaha láttak.

            – Hagyjatok minket békén! – sikította Bella. Szemeiben valami őrület-féle fénylett, ami magyarázatott adott a csillogás-dologra és egyéb zagyvaságokra, amiket leírt. Az általa Edwardként emlegetett vámpír fajának egy meglehetősen nyeszlett képviselője volt, haját a legújabb divat szerint lőtte be, vékony, horgas testével úgy hajolt Bella fölé, mint egy keselyű. Az arcán tükröződő pánik sem segített sokat megjelenésén.

            – Bella Swan? – kérdezte Sam, mintha nem lenne teljesen egyértelmű. Szeretett volna biztosra menni.

            – Ki kérdezi? – harciaskodott hisztérikus hangon a lány.

            – Valakik, akiket a szüleid küldtek – vágta rá Dean. – Nem mellesleg ők halálra aggódják magadat érted. Miért vagy egyáltalán itt?

            – Szeretjük egymást! – szólalt meg Edward, és tett egy lépést a Winchesterek felé.

            – Maradj a helyeden, ha jót akarsz! – figyelmeztette Dean, kicsit megemelve a fakarót, hogy egyértelművé tegye, mik lesznek a következményei, ha nem engedelmeskedik.

            Edward azonban elengedte a füle mellett az utasítást.

            – Hagyjatok minket… – kezdte, de már nem tudta befejezni, ugyanis Dean megelégelte a drámájukat és egyetlen határozott, kimért mozdulattal keresztülszúrta a vámpír mellkasát.

            Bella szemei elkerekedtek, egyetlen hangot sem adott ki.

            – Ha tudsz várni egy kicsit, akkor most kikérdezhetnénk, hogy hol a fészek többi tagja – mutatott rá Sam, nem kevés cinizmussal a hangjában.

            – Ha ennek ennyi esze volt, akkor a fészek többi tagja sem lehet valami nagy zseni. Nézz már körül! Ezek jobban elkényelmesedtek, mint az angol királynő.

            – Megöltétek – suttogta Bella. Ennél többre, hála az égnek, nem telt tőle jelenleg. Így legalább egyszerűbb lesz visszahurcolni az apjához, mintha sikítozna és kapálózna.

            – Te vidd le a kocsihoz – mondta öccsének Dean –, én pedig még körülnézek a házban.

            Sam karon ragadta a továbbra is működésképtelen Bellát, és elindult vele az ajtó felé. Már épp átlépett a küszöbön, amikor a lány hirtelen mozdulattal kiszabadította magát és az ablakhoz rohant.

            – Jacob! – visította. A Winchesterek értetlenül néztek össze, majd ők is az ablakhoz siettek.

            – Mégis kinek kiabálsz? – értetlenkedett Sam.

            – Jacob a barátom! – kiabálta a mellkasának a lány, mivel csak addig ért fel a feje.

            – Nincs itt senki – mutatott rá Dean, nem a legszebb stílusában.  

            – Nem ember formában van! – förmedt rájuk Bella. Sam a biztonság kedvéért lefogta a karját, nehogy kiugorjon az ablakon.

            – Bella, az ott egy kutya – sóhajtott, miután jobban szétnézett.

            – Nem igaz! Jacob vérfarkas!

            – Azért egy kutyát még meg tudunk különböztetni egy vérfarkastól – morogta szarkasztikusan a magasabbik Winchester, és kirángatta a lányt a szobából. Mivel most már nem adta magát olyan könnyen, a lépcsőhöz érve egyszerűen felkapta a hátára, mint egy zsákot, kicipelte a házból és betuszkolta az Impala hátsó ülésére.

            – Ha nem maradsz nyugton, utazhatsz a csomagtartóban is – közölte vele, mielőtt rávágta az ajtót.

            Nem telt el két perc, odabentről kiáltozás hallatszott. Sam be akart menni segíteni bátyjának, de épp hogy fellépett a lépcső első fokára, Dean jött vele szembe, kezében vértől csöpögő karóval.

            – Nem rossz. Mennyi volt?

            – Hat. Szóval ha hihetünk a lány naplójának, akkor ezzel a fészekkel meg is volnánk.

            – Remek. Vigyük vissza a csajt az apjához és tűnjünk el innen.

            Bellát végül kénytelen voltak megkötözni, majd, miután ez sem segített sokat a helyzeten, egyszerűen áthelyezték a csomagtartóba.

            – Ilyen puhány vámpírokat még életemben nem láttam – állapította meg Dean, amikor rákanyarodtak a Swan-ház felhajtójára. – Amikor rájuk nyitottam, öten kezdtek el sikítani, és ebből kettő fiú volt.

            – Ráadásul a csajt se változtatták át.

            – Mint valami groteszk, természetfeletti Rómeó és Júlia. „Szeretjük egymást!” Na persze. A szomszéd szobában a fészek többi tagja pont azt próbálta eldönteni, hogy hogyan osszák el a mi Júliánkat.

            Charlie nem győzött hálálkodni, amikor a Winchesterek magukkal rángatták a házba a lányát. Bella olyan arcot vágott, mint aki elfelejtette, hogyan kell gondolkodni – még a száját is nyitva hagyta, úgy bámult maga elé. Néha elmotyogta, hogy „Jacob értem fog jönni”, de ezen kívül semmi aktivitást nem mutatott.

            – Jacob egy kutya – magyarázta Sam Charlie-nak. – A lánya úgy gondolja, vérfarkas, de határozottan egy közönséges német juhásszal van dolgunk.

            – Azt hiszem, legjobb lesz, ha még ma este beviszem a pszichiátriára.

            – Sok sikert kívánunk a későbbiekhez – biccentett Sam, és felrángatta bátyját a negyedik söre mellől, amit megérkezésük óta kapott.

            Gyorsan elbúcsúztak egymástól, Charlie még egyszer megköszönte a segítségüket, majd a Winchesterek visszahajtottak a vámpír-rezidenciához, hogy elássák a hét holttestet.  

            – Egyébként nem fogod elhinni, mit találtam az egyik éjjeliszekrényen – vágta hátba az ásóra támaszkodva pihenőt tartó öccsét Dean, két órával később, amikor a munka felén már túlvoltak.

            – Csillámport? – lihegett Sam.

            – Talált, süllyedt.

            – Viccelsz.

            Dean előkotort a zsebéből egy méretesebb üvegcsét, csurig töltve ezüstszínű, csillogó porral, és nevetve nyújtotta át testvérének.

            – A hideg kiráz a pszicho-vámpíroktól – csóválta a fejét Sam. – Ezt pedig égesd el!

            Már majdnem hajnalodott, mire kiásták a hét gödröt. A Jacobként emlegetett kutyát kiengedték a vasdrótból készült kennelből, a két véres szőnyeget – a csillámporral együtt – elégették, majd izzadtan és kimerültem bevágódtak a fekete Impalába.

            – Akár aludhatnánk is itt – vetette fel két ásítás között Sam. Dean válaszként felhorkant.

            – Nem érdekel, mennyire vagyok fáradt, ahhoz még van elég erőm, hogy felszívódjak innen. Leghamarabb egy állammal odébb vagyok hajlandó megállni.

            Sam tökéletesen meg tudta érteni, így hát nem is tiltakozott, amikor Baby életre kelt alattuk.

           

           

Bloggerkarácsony

Helló mindenki!
Ma egy meglehetősen különleges dologgal érkeztem, amit Lylával együtt csinálunk.

Bár november közepe van, a boltokban már javában karácsonyoznak, a gondosabbak (akik ellentétben velünk nem az utolsó pillantban állnak neki mindennek) már elkezdték az előkészületeket és teljes erőbedobással gyártják az ajándékokat, így mi is úgy döntöttünk, hogy itt az ideje elkezdeni a bloggerek karácsonyát is szervezni. Bizony, most ilyen is lesz. Sok osztály csinál minden évben karácsonyi húzást, a Merengőnél Kívánság üst van, a Harry Potter Hungary Secret Santát szervez, így úgy döntöttük, hogy idén ide is visszahozzuk ezt a szokást.
Röviden és tömören a dolog lényege az, hogy aki jelentkezik, az karácsonyra ad valakinek egy ajándékot, és cserébe valaki mástól ő is kap egyet. Ez az ajándék lehet novella, fanfiction, rajz, design, vagy fejléc (de bármi más is), mi majd az alapján fogjuk kialakítani, hogy ki kit lep meg, hogy mit vállaltatok/szeretnétek.

Bloggerekként jó barátunk az internet, így az egész e-mailben fog zajlani.
Ezért jelentkezni is e-mailben vagy egy lentebbi kérdőivben van lehetőségetek, és ezt november 30-ig tehetitek meg. December elsején mi mindenkivel tudatjuk, hogy kit fog megajándékozni, aztán az ajándékokat először nekünk kell megmutatnotok e-mailben, mégpedig december 20-ig. Erre azért van szükség, mert fontos, hogy ha valaki esetleg nem tud elkészülni az ajándékkal, akkor az időben kiderüljön, és be tudjunk szervezni helyette valaki mást. Ezzel megakadályozzuk, hogy bárki is ajándék nélkül maradjon.
December 23-24-én pedig maga az ajándékozás zajlik, amikor e-mailben mindenki elküldi az alkotását, illetve megkapja, amit neki szántak.

Szóval ha szeretnétek résztvenni a játékban, ezen a címen tudtok jelentkezni: vgiger2001@gmail.com. Az emailben meséljetek picit magatokról, illetve linkeljétek a bloggerprofilotokat és blogjaitokat, meg ha úgy gondolhatjátok, hogy segíthet, akkor akár facebook, ask vagy instagram oldalak is jöhetnek. Ami segíthet az ajándékozónak (illetve nekünk is a párosítgatás során), hogy mit szerettek szabadidőtökben csinálni és mi érdekel titeket. Emellett írjátok le, hogy milyen műfajban szoktatok olvasni/filmeket és sorozatokat nézni, utána pedig pár fandomot, amiben benne vagytok és szívesen látnátok valami ahhoz kapcsolódót is. Itt fontos, hogy főként ismertebb dolgokat adjatok meg, illetve ha van kedvenc szereplőtök és shippetek, akkor azokat is (és az esetleges nagyon nem kedvelteket). Adjátok meg azt is, hogy minek örülnétek, például egy új designnak a blogotokra, vagy egy fanartnak, esetleg egy egyedi novellának vagy versnek, ami nektek készült. Minél több dolgok adtok meg, annál könnyebb (vagy talán nehezebb) dolga lesz az angyalkátoknak.
Mivel ti is “húztok” valakit, ezért írjátok meg azt is, hogy ti mit vállaltok. Ha valamiben különösen jók vagytok, vagy nagyon szeretitek csinálni, mindenképp írjátok le, hogy tudjuk, mit készítenétek szívesen. Emellett azt is leírhatjátok, hogy ti milyen fandomokban vállaltok ficet/rajzot, illetve mi az, amit semmiképp nem, hogy könnyebb dolgotok legyen, mert így meg tudjuk találni a legmegfelelőbb ajándékozottat. Még fontos, hogy írjátok meg, hogy vállaltok-e pótajándékot, ha eseteg valaki nem tudja befejezni a sajátját.
Ha még van valami, amit fontosnak érzetek, hogy mi, vagy a titeket húzó tudjon, azt mindenképp írjátok meg, ez lehet valami, amit semmiképp nem szeretnétek, vagy akár ötletek is, amiket nagyon szeretnétek.
A kérdőívet, amiben az email helyett lehet jelentkezni, ITT találjátok.

Mint említettük, benne van a pakliban, hogy valakinek nem sikerül elkészülni az ajándékával, mert esetleg minden ellene játszik. De azért szeretnénk kérni, hogy ha már jelentkeztek, akkor legyetek minden erőtökkel azon, hogy befejezzétek az ajándékot, mert csak így van értelme az egésznek. Nyilván azon leszünk, hogy meg tudjuk oldani a felmerülő problémákat, de az elég kellemetlen lenne, ha az utolsó pillanatban derülne ki, hogy összesen két ember csinált valamit.

Ha esetleg nagyon elakadtok, akkor rajtunk keresztül kommunikálhattok azzal, akit “húztatok”, illetve ha bármi problémátok akad, nyugodtan forduljatok hozzánk.

Reméljük, sokatoknak megtetszik a dolog és bedobjátok a neveteket a kalapba, kellemes játékot kívánunk mindenkinek! 

Lyla bejegyzését ITT találjátok meg. 

A Teaszünet díj

Először is, nagyon szépen köszönöm a díjat a Felnőtt szemmel blog írójának. Kaptam már blogger pályafutásom során díjakat, de ez most kiemelkedően jól esett a lelkemnek. Amikor elolvastam a rólam írt jellemzést, hirtelen úgy éreztem, jobb napom nem is lehetne, pedig alapjáraton egy pocsék hét pocsék napján történt a dolog.
Szóval köszönöm szépen (ezt még el fogom mondani egy párszor), tényleg sokat jelent, és ez a díj kifejezetten tetszik is.

A Teaszünet Díj szabályai:
1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.
2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illesz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.

"Murphy törvénye: Ami elromolhat,
az el is romlik."

3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.
4. Írj újabb 8 kérdést, amiket majd a te jelöltjeid fognak megválaszolni.
5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.
+1. Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Rögtön megszegek egy szabályt az elején, ugyanis nem egy idézetet szúrok be, hanem kettőt. Mindkettő Murphy törvénykönyvéből van (ami egyébként egy az egyben leírja az életem), és egyszerűen nem bírtam választani közülük, mert együtt jellemeznek leginkább.

"Ha valamit érdemes véghezvinni, akkor túlzásba vinni is érdemes."

"Semmit sem lehet a kétbalkezesek ellen bebiztosítani, mert a kétbalkezesek rendkívül találékonyak."

1. Mit gondolsz arról, hogy a '90 után születettek már klasszikus példakép nélkül nőttek fel? Neked ki a példaképed, és miért több ő, mint mások?

Szerintem nem a példakép, hanem az értékrend hiányával vannak a legnagyobb problémák.
Nekem például nincs konkrét példaképem. Felnézek bizonyos emberekre, köztük a saját szüleimre is, kire több, kire kevesebb okból, de sosem helyeztem magam elég egyetlen egy embert, hogy igen, ő a példaképem. Inkább ennek a néhány embernek bizonyos tulajdonságaiból összeraktam egy képet, és a célom az, hogy ilyen lehessek. Illetve folyamatosan igyekszem észrevenni a saját hibáimat és hiányosságaimat, hogy ezekkel is kezdhessek valamit.
Tökéletes ember (vagy bármi más, ha már itt tartunk) nem létezik, de mindig van hova fejlődni. Az önismeret szerintem sokkal fontosabb, mint egy példakép.

És itt van a generációm egyik legnagyobb problémája is. Nem ismerik magukat, órákat töltenek a tükör előtt de pont azt nem nézték meg benne soha, amit a legjobban kellene. Nincs példaképük, mert nem akarnak menni sehova, a személyiségük leginkább úgy van, hogy nincs, és csak az számít nekik, hogy az aktuális pillanatban jól érezzék magukat.
És félreértés ne essék, nem mindenki ilyen. Magamat sem tartom ilyennek. Csak sajnos egyre többet vannak, és ezzel nem igazán lehet mit csinálni.

2. Mit jelent neked az írás? Önmegvalósítás, hobbi, leendő hivatás vagy valami más?

A három együtt.
Amikor írok, annyira önmagam vagyok, mint semmilyen más helyzetben. Mondják, hogy az embernek három arca van; amit a külvilág felé mutat, amit a szerettei látnak, és a legigazibb, amit csak ő ismer. Na most, írás közben én önkéntelenül is ezt a harmadikat tárom fel. Legyen szó véleményről, egy-egy kirohanásról vagy novellákról, mindegyik az én egyik oldalam. És az az igazság, hogy máshogy nem is tudom megmutatni ezt az arcomat, ha akarom se.
Hobbi is, mert szabadidőmben ezt csinálom szívesen, ezzel szeretek foglalkozni.
És jó lenne eljutni a kiadásig, de azért ez nem egy biztos jövő, szóval kénytelen vagyok felkészülni arra a helyzetre is, hogy semmilyen irományomra nem lesz kíváncsi a nagyvilág.

3. Mikor voltál életedben a legboldogabb?
Órákat agyaltam ezen a kérdésen, de egyszerűen nem tudom. Voltak pillanatok, amikor kiemelkedően boldog voltam, de most egyrészt egyik se jut eszembe, másrészt egyszerűen annyira tág ez a dolog, hogy nem tudok rá konkrétumot mondani. (Giger próbál magyarázni, de nem megy neki.)

4. Ha egyetlen dolgot változtathatnál az oktatási rendszeren, mi lenne az? Nemrég egy középiskolás lány több tízezer kedvelést kapott Facebookon, mert részletesen leírta, hogy hogyan teszi tönkre a hétköznapjait az iskola rendszere. Felesleges hiszti, vagy valóban ekkora a baj?

"Megőrülök, de ez rendben van, mivel a
jegyeim úgyis fontosabbak a mentális egészségemnél."

Na ez egy olyan téma, amiről biztosan sokat fogok írni a blogon.
Jómagam egy két tanítási nyelvű gimnázium harmadik évét szenvedem el. Egy átlagos napom úgy néz ki, hogy felkelek fél hatkor, bebuszozok a suliba, végigülök hét-nyolc órát, hazabuszozok, ötkor be is esek az ajtón, aztán tanulok tovább estig és végül bedőlök az ágyba.
Na most, ezt még el is tudnám fogadni, ha a dolognak lenne értelme.
A tananyag minden tárgyból siralmas, adatokat magolunk töménytelen mennyiségben. Nem gondolkodni tanítanak, hanem lexikont csinálnak a fejünkből. Olyan brutálisan sok felesleges információt kell megtanulnunk, amennyit az ember egyszerűen már nem tud. És amint leérettségiztünk, mindent el fogunk felejteni. Szóval ennyit erről, a magyar oktatási rendszer egy katasztrófa.

5. Ha 2018 nyarán lenne egy "blogger tábor" és te választhatnád meg a helyszínt, hol rendeznéd?

Biztosan valami csendes és viszonylag elszigetelt hely lenne, ahol a természet vesz minket körül. Nekem szükségem van a természetre, nem bírom hosszútávon a városokat, meg aztán, a bloggerek jelentős hányada introvertált és besokallt az emberektől, jót tenne nekünk egy kis egyedüllét. Ott aztán írhatnánk és annyit beszélhetnénk az írásról, amennyit akarunk.

6. Mire gondoltál legutóbb, miközben nem tudtál elaludni és hajnalig forgolódtál?

Ez határozottan túl személyes még egy személyes bloghoz is, maradjunk annyiban, hogy egy barátnőmmel való konfliktuson. (De megoldódott a dolog, minden király.)

7. Felmennél egy háztetőre, ahol egy veled azonos nemű fiatal éppen a tető szemközti széle felé sétál. Három mondatot mondhatsz, hogy meggondolja magát, mit mondanál?

"Az érzéseink hatással vannak minden egyes döntésünkre. Te most rettenetesen érzed magad. Akarod hagyni, hogy ez az érzés teljesen átvegye az irányítást feletted és véget vessen mindennek?"
Nem mintha olyan nagy tehetségem lenne ahhoz, hogy lelket öntsek másokba. Sokszor a saját lelki hülyeségeimet sem tudom kezelni, nemhogy másét. De azért mindenképpen megpróbálnám.

8. Ha eltüntethetnél három celebet a magyar közéletből, kik lennének azok? 

Na most, az én szótáramban a magyar celeb egyenlő azzal a személlyel, aki nem csinál semmit és ezért híres. 

Tehát az összeset. 

És itt szegem meg a következő szabályt, mert én már csak ilyen szörnyű vagyok.
Mindenképpen ki akartam tölteni a díjat, ha már megkaptam, de nem fogom továbbküldeni. Mégpedig azért nem, mert nem tudnám kinek. Az a hét blogger, akit kinéztem, már megkapta, másodszor elküldeni felesleges, random pedig nem akarom lepasszolni, mert úgy értelmét veszti az egész.
Szóval én köszönöm szépen még egyszer, és sajnálom, hogy így alakult a dolog, de ez van. További jó blogolást/blog olvasást kívánok mindenkinek!

Mondd még egyszer, hogy Wincest, ha mered

Na, ez is egy érdekes dolog lesz.
Eredetileg kémiaversenyt kéne csinálnom és földrajz témazáróra tanulnom, de valami hihetetlen mértékben szét vagyok csúszva, ez meg azóta piszkálja a csőrömet, hogy belekeveredtem a Supernatural fandomba.

A téma két szempontból is megérett nálam arra, hogy beszéljek róla. Egyrészt azért, ami (gratulálok Giger), másrészt gyakorlatilag egy éve az incest sztorik uralják a Wattpadet, ami azért elég fájdalmas.
Tartsunk egy gyorstalpalót arról, hogy miről is van szó, hátha van még olyan szerencsés a blogger világban, aki nem tudja.

"Minden okkal történik. De néha az ok az,
hogy hülye vagy és rossz döntéseket hozol."

A Bloggeren hála a jó égnek nem, de Wattpaden rettenetesen elterjedtek mostanában az olyan sztorik, amelyekben nő nemű főszereplőnk rendszeresen összefekszik az apjával/bátyjával, vagy akár öccsével és egyéb rokonaival. Ezek a sztorik nem mellesleg mind egyformák, az alkotójuk az esetek 98%-ában messziről se látott helyesírási szótárat, vagy úgy egyáltalán bármilyen könyvet, nagy eséllyel nem töltötte be még a tizennégyet sem és beteges figyelemhiányban szenved.

A Wincest pedig a Supernatural fanoknak nyilván ismerős, (erről a fandomról meg magáról a sorozatról rengeteg bejegyzés lesz, szólok előre) egy számomra totálisan érthetetlen módon eléggé elterjedt ship, ami annyiból áll, hogy Samet és Deant shippelik.
És nem. Nem. Ezt nem játsszuk.

Oké, ígérem, ezt ennél azért értelmesebben fogom lekommunikálni. Esküszöm, hogy néha képes vagyok arra is.

Na de kezdjük a Wattpades részével, mert a kettő azért sokban eltér.
Nem én leszek az első, aki leírja, hogy ezt az egészet be kéne szüntetni, és nem is fogok vele sok mindent elérni, de a remény hal meg utoljára (mert ő a gyilkos).

Kezdjük ott, hogy miért nem kellene ilyeneket írni?
Mert ez nem egy egészséges dolog. Igen, előfordul az ilyesmi, de általában komoly pszichológiai háttere van, és ez nem merül ki abban, hogy hű-de-nagyon-szép-a-mosolya. Én nem tudom, hogy az, aki ilyet ír, hogyan veszi rá magát. Csak gondolj a saját édesapádra vagy ha van, a testvéredre, esetleg egyéb közeli rokonodra írás közben. Csak gondolj rá! Van egy olyan érzésem, hogy lényegesen komplikáltabb lesz a dolog.
Másrészt: az ilyen sztorik írói gyakran nagyon fiatalok, és nem hogy nem feküdtek le senkivel, de még barátjuk/barátnőjük se volt. Kérdem én, hogy tudna valaki hitelesen írni egy egészségtelen szexuális kapcsolatról, ha még egészségesben sem volt része?

Hogy teljesen elvetem-e az ilyen sztorikat?
Nem. Lásd feljebb; elismerem, hogy ilyen sajnos megesik. Általában egyáltalán nem vidám a dolog, ami a hátterében van, de előfordul, létező probléma. Írhatunk-e róla?
Igen. De csak és kizárólag úgy, ha tudjuk, hogy miről írunk. Ha utánanéztünk a témának, felfogtuk a komolyságát, és normálisan tudunk róla képet alkotni. Ehhez mi kell?
Komolyság, érettség, értelem és elhivatottság. Ha mindez megvan, és úgy érzed, te hitelesen be tudsz mutatni egy ilyen helyzetet, akkor rajta, én nem fogok egy rossz szót se szólni, sőt.

Csakhogy ilyen változatával a dolognak még egyszer sem futottam össze wattpaden.
Minden finomkodás nélkül leszögezném, hogy teljesen értem, miért van tele incest sztorikkal ez a fantasztikus oldal.
Ezeket a hulladékokat ugyanis villámgyorsan össze lehet dobni, meg sem kell erőltetni magát az "alkotónak", sokan fognak rákattintani, mert sok hozzájuk hasonló ember él a Földön, akik még messziről se láttak könyvet és valami olyanra vágynak, ami elég gyors és bizarr nekik. Ez egy kicsit leegyszerűsített leírása a helyzetnek, de benne van a lényeg.
A kedves "alkotók" pedig figyelemre vágynak - amivel még nem is lenne probléma -, és mivel ez a módszer pofonegyszerű és nem igényel semmilyen erőfeszítést, úgy érzik, megtalálták életük lehetőségét.

Persze mindettől senki sem fog magába szállni, leírták előttem elegen, nem használt, nem is várok talán már semmit.
Viszont mondanék még valamit, hogy miért kéne leállni ezekkel a sztorikkal: mert szánalmas.
Idehajíthatok az előbbi szó mellé egy "bocsi"-t, de akkor sem tudok rá mást mondani.
Az olvasóitokon kívül - és lehet, hogy sok van, de annál kevesebbet lehet elmondani a szellemi képességeikről - mindenki szánalmasnak látja ezt a fajta erőszakos próbálkozást a figyelemszerzésre.
Saját magatokat hozzátok kellemetlen helyzetbe, és néhány év múlva, amikor visszanéztek, higgyétek el, hogy rettenetesen fogjátok szégyellni, amit feltettetek az internetre, és akkor büszkén vállaltatok. Most bizonyos körökben "menő" és jönnek a megtekintések ezrével, de később sokatok pontosan azt fogja gondolni, mint most én. Csak az a különbség, hogy mögöttem nincs incest sztori, és majd ti is azt fogjátok kívánni, hogy bár ne lenne mögöttetek se.

Részemről ez a téma ennyi volt, továbbra is zavarni fog, aki eddig írta, az meg továbbra is írni fogja, de legalább megpróbáltam.

A Wincest már egy cseppet más dolog, bár valamilyen szinten belefér ebbe a kategóriába.
Itt ugyebár egy konkrét párosról beszélünk, nem egy random testvérpárról, akik kipattantak egy unatkozó és figyelemhiányos egyén fejéből.
Szögezzük le: fangirl vagyok, semmi bajom a shippeléssel, sőt. Még mielőtt valaki nekem esne, azzal meg aztán pláne nincs bajom, ha egyforma neműeket shippelnek. Vérbeli Destiel shipper vagyok, remélhetőleg ez elég bizonyítéknak.
Még bizonyos esetekben az incest shipeket is el tudnám fogadni - ha és amennyiben annak a shipnek van alapja.
Na most, a Wincestnek nincs, és ez az egyik gondom.

Sam és Dean kapcsolata mindenképpen különleges, és ez az, amiért rengetegen képesek vagyunk/voltunk végignézni több mint tíz évadot ebből a sorozatból.
De sosem volt ott olyan érzés. Van két öcsém, tudom, hogy miről beszélek. Az ember szeretheti olyan szinten a családját, mint a szerelmét, de nem ugyanúgy.
Dean gyakorlatilag felnevelte Samet, és tulajdonképpen senki sem érti meg őket annyira, mint ahogy ők értik egymást, de ez egyszerűen csak szeretet. Illetve nem "csak", de szeretet és nem szerelem. Pont, új bekezdés.

A másik dolog, amiért rettenetesen szúrja a szemem ez a ship, az az, hogy azt üzenik vele, hogy a szeretet nem lehet olyan erőteljes dolog, mint a szerelem. És meglepően sok ember áll így a dologhoz, de attól még nem lesz igaz, és ezt a tapasztalat mondatja velem.
Tény és való, hogy a szerelem egy fantasztikus érzés, és ha szerelmes vagy valakibe, akkor bármit megtennél érte és ragaszkodsz hozzá. De ez nem zárja ki azt, hogy egy másfajta szeretet nem lehet ugyanilyen erős.

És ez az, amit különösen imádok ebben a sorozatban. Sam és Dean kapcsolata példaértékű, és igen, létezhet. Nem szerelem, testvéri szeretet, ami egy hihetetlenül erős dolog tud lenni. A Wincest shipperek pedig pont ezt az értéket veszik el a sorozattól.

Miért nem?

→ Novella

→ Öngyilkosság

→ E/2

❖

            Úgy zuhog az eső, mintha dézsából öntenék, amikor kilépsz az iskola kapuján. A cseppek szapora kopogását néha mennydörgés robaja harsogja túl, a sötétséget néha vakító villámlás szakítja meg. Esernyőt nem hoztál magaddal, ugyanis reggel még ragyogóan sütött a nap, de legalább van kapucnija a dzsekidnek.

            – Pedig egész napra szép időt mondtak – mérgelődik melletted Lili. Barna haja már most csuromvizesen tapad a fejéhez.

            – Majd megszáradunk az Észhez-térőben, csak érjünk oda – karolod át nevetve, majd szapora léptekkel elindulsz az említett kávézó irányába. Ügyesen kerülgeted a pocsolyákat, barátnőd pedig mindegyikbe belelép, koszos vízzel terítve be a körülötte haladók csízmáit, így a tiédet is.

            – Ezt direkt csinálod – állapítod meg.

            – Szeretem a hangját – von vállat a lány.

            – Helló mindenki! – ér be mellétek lihegve Kata. – Kösz, hogy megvártatok!

            – Azt hittem, már elmentél – mentegetőzöl. Így is van. Kata azt ígérte, ott lesz a kapuban, mire kiértek, mert úgysincs hetedik órája.

            – Áh, mindegy – legyint a lány. – Így legalább fel tudlak titeket készíteni rá, hogy Nórival kell osztozkodnunk az Észhez-térőn. Hallottam, ahogy Zolinak mondja, hogy oda megy.

            – Fantasztikus – fintorodik el Lili. – Annyira… feszélyez az a csaj.

            – Mindenkit – teszed hozzá. Sosem kedvelted Nórit, mert folyton megbámul. Nem beszélget veled, nem megy oda hozzád, egyszerűen csak csendesen figyel. Mindenkivel ezt csinálja.

            – Kiráz tőle a hideg – helyesel Kata is. – Önkéntelenül is arra gondolok, hogy a meggyilkolásunkon gondolkodik.

            – Ne legyél már ilyen – szisszen fel Lili. Egyikőtök sincs oda Nóriért, de Lilinél van egy bizonyos határ. – Oké, hogy nem szeretek mellette lenni, de nem pszichopata.

            – Nem tudhatjuk. Lehet, hogy fejeket tart a pincéjében – mutatsz rá mosolyogva, és erre mindkét barátnőd elneveti magát.

            Hiszen ez csak egy közös vicc. Sosem bántanátok azt a lányt, hiszen ő sem ártott nektek. Egyszerűen csak nem szeretsz a közelében lenni, és ezt nem szégyen beismerni.

            Mások bizonyára veled és barátaiddal nem szívesen tartózkodnak egy légtérben.

            Mikor beértek a kávézóba, csodás illatok egész hada és kellemes meleg vesz körül. Az asztalok felénél diákok ülnek a környék iskoláiból, néhánynál idősebb férfiak és nők olvasgatnak, az egyik sarokban valaki elmélyülten gépel. Nóri, ez a kócos, fehérbőrű, szőke lány, az ablakok egyike mellett hajol egy füzet fölé, egy pincérnő épp egy bögre gőzölgő forrócsokit tesz le elé. Nóri biccent, aztán visszatér a telekörmölt oldalakhoz.

            – Azt ne mondjátok, hogy tanul – szörnyülködik Kata. – Péntek délután van!

            – Hát, jobban is a jegyei, mint neked – világít rá Lili. – Láttok szabad asztalt?

            – Pechünk van – csóválod a fejed. – Teltház.

            – Péntek délután – sóhajt Lili. – De Nóri mellett van még három hely. Végül is az osztálytársunk.

            Némi fintorgás és habozás után elindultok felé. Valahol mélyen érzed, hogy nem kellene. Tudod, hogy Kata mennyire szabad szájú, és azt is, hogyha nagyon belemelegedik valamibe, akkor te is, és végül Lili is benne lesztek.

            De nem mondod azt, hogy ne üljetek oda. Nem húzod el onnan a barátnőidet. De miért nem?

            – Szia, Nóri! – köszöntök kórusban.

            – Sziasztok – motyogja ő.

            – Nem baj, ha ideülünk? – kérdezi Lili.

            – Dehogy – feleli a lány. Látod rajta, hogy nem akarja. Látod rajta, hogy magányra vágyik, túlságosan el van foglalva a füzetével. Talán nem is kedvel titeket.

            De nem fordulsz vissza, pedig megtehetnéd.

            Beszélgetni kezdetek, néha Lili megpróbálja bevonni Nórit is. Néhány perc múlva már mindannyiatok kezei között egy-egy bögre forrócsoki vagy kávé várakozik arra, hogy szépen lassan elfogyasszák.

            – Mi ez a füzet? – kérdezi egyszer csak Kata.

            – Semmi különös – feleli gyorsan Nóri, és alig észrevehetően elvörösödik.

            – Megnézhetem azt a „semmi különöset”?

            Nincs rosszindulat a hangjában. Egyszerűen csak érdeklődik. De Nórin látszik, hogy egyáltalán nem akarja kiadni a füzetet a kezéből. Talán valami nagyon személyes, talán egyszerűen neki csak minden az.

            De Kata meg sem várja a választ, elhúzza tulajdonosa elől a teleírt lapok halmazát.       – Te könyvet írsz? – kerekedik el a szeme néhány perc olvasás után.

            – Csak novellák, meg ilyesmi. – Nóri végre összeszedte minden bátorságát, és kikapja tulajdonát Kata kezéből.

            – Ez tök jó – siet megnyugtatni Lili. – Miért nem beszélsz róla soha?

            – Semmiről se beszél – nevet a saját viccén Kata.

            Te látod, hogy Nóri ezt nem vette viccnek, sőt. Egyenesen borzasztóan érzi magát. Még magára hagyhatnátok. Mondhatnád, hogy mennetek kell, elrángathatnád a barátnőidet, mégsem teszed. Miért nem?

            – Megesik az ilyesmi – mosolyog Lili. – De tényleg, miért nem mutatod meg ezeket senkinek? Biztosan jók.

            – Állítólag egy csomó író elmebeteg.

            – Kata!

            – Csak viccelek!

            – Sosem szerettem igazán olvasni – vált témát Lili. – De lehet, hogy az írás jobb, mint az olvasás.

            – Lehet – hagyja rá Nóri, és lerí az arcáról, hogy a pokolra kívánja az egész helyzetet.

            – Az olvasás unalmas – legyint Kata. – Meg általában az olvasó emberek is.

            Tudod, hogy Nóri szereti a könyveket. Hiszen minden szünetben olvas valamit, és tudod, hogy Kata előbbi kijelentése rosszul érinti. Kérhetnéd a barátnődet, hogy hagyja abba, de nem teszed. Nem akarod elrontani a hangulatot, hiszen nemrég békültetek ki egy nagyobb veszekedés után.

            – Mint Mészáros tanárnő – tör ki nevetésben Lili.

            – Szerintem nem is látja már a betűket, csak úgy tesz – vigyorodsz el te is.

            Már nem is figyeltek Nórira. Barátnőid látszólag megfeledkeztek a jelenlétéről, és bár te nem, nem emlékezteted őket. Pedig a lány látszólag egyre kellemetlenebbül érzi magát. Miért nem teszel semmit?

            – Egyébként tuti egy könyvhöz menne hozzá, ha tehetné.

            – Másnak nem is kellene. Biztos nem véletlenül nincs férje.

            – Volt, nem?

            – És mégis mi lett vele? Megmérgezte vagy öngyilkos lett?

            Végül Nóri nem bírja tovább, sietve kifizeti a fogyasztását és szinte rohanva távozik a kávézóból. Sietve odaköszön nektek, és te hallod a hangján, hogy a sírás határán áll. Lili és Kata értetlenül néznek össze, nem tudják, mi baja lehet.

            Te sejted. Sejted, hogy valamivel ti borítottátok ki. Utána is mehetnél, hogy elmond, sajnálod, nem akartátok. De nem teszed. Helyette te is értetlen kifejezést varázsolsz az arcodra.

            A következő héten Nóri nem jön iskolába. Kedden az osztályfőnökötök az öngyilkosságának hírével fogad benneteket.

            Való igaz, hogy nem tudhattad, hogy az anyja megmérgezte az apját, és hogy a testvére egy fél éve megvakult. Az is igaz, hogy ezeken a dolgokon nem tudtál volna segíteni.

            És amikor érezted, hogy kiborul tőletek, miért nem álltál le? Miért nem mentél utána? Miért nem kértél bocsánatot? Miért nem mondtad a barátaidnak, hogy elég?

            Mert kényelmesebb volt úgy tenni, ahogy ők. Kényelmesebb volt sodródni az árral, és nem pedig megállni és szembemenni vele.

            És mondd, ért a te kényelmed annyit, mint más élete?

Divat, mint az emberiség leghülyébb találmánya

Amikor felmerül az iskolai egyenruha kérdése, sokan csípőből elutasítják, azzal az indokkal, hogy az öltözködés önmagunk kifejezésének egyik formája, és ettől nem szabad megfosztani a diákokat. Ezzel még tudok is azonosulni, hiszen ez valóban egy jó eszköz - vagy legalábbis annak hangzik.

Jelen pillanatban viszont ha elfogadjuk azt a tényt, hogy az öltözködés önmagunk kifejezésének egyik formája, akkor az emberek minimum négyötöde egy gyárban készült ugyanazon minta alapján. Illetve bocsánat, azért van fiú meg lány változat - elvégre azokat egyértelműen és határozottan el kell különíteni egymástól. (És ebből alig csöpögött a szarkazmus.)

Én az a lány vagyok, akit egyáltalán nem érdekel, mi éppen a divatos, mégis minden szezonban meg tudja mondani, hogy pontosan mi az aktuális divat. És nem én vagyok az egyetlen.
Ugyanis nemigen van más választásunk, hisz kimész az utcára, és 100-ból 90 ember ugyanazt hordja, ergo könnyedén meg lehet jegyezni mit kell éppen hordani a menő gyerekeknek.

Na most szögezzük le (ha esetleg eddig nem lett volna egyértelmű) én teljesen tökéletesen a divat ellen vagyok, és kevés dolog akaszt ki ennyire.
Az emberiség egy igen komoly és az eddigi tapasztalatok szerint gyógyíthatatlan betegsége, hogy mindenki az egyéniségről papol, meg a saját vélemény és stílus kialakításáról, de amikor valaki egy kicsit is eltér a "normálistól", akkor annak rögtön fejét veszik.
"I want to live in a world where the word 'normal' is an insult." - mondja Misha Collins, ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy "Egy olyan világban akarok élni, ahol a 'normális' szó egy sértés."
Én ezzel olyan szinten tudok azonosulni, mint kevés más dologgal.
És a divat meg a "normális" jelenség sajnos nagyon szorosan összefügg. Minden második ember büszkén kijelenti, hogy ő nem követi a divatot, közben pontosan ezt teszi. Azokat a ruhákat hordja, amit mindenki más, minden szezonban frissítve a ruhatárát, mert hát a tavalyi kollekcióval nem akarja égetni magát.

És nem az a legelkeserítőbb, hogy sokan ezt tudatosan csinálják, hanem az, hogy az emberek egy jelentős hányada tudat alatt.
Mindenhol az aktuális divatot látja, a boltok nagy részében, az embereken maga körül, a médiában, a mindenhol, és a végén oda jut, hogy elhiszi, hogy ezek a dolgok neki is tetszenek. És nem azt mondom, hogy nem fordulhat elő, hogy tényleg megtetszik így valami, de azért nem ez a legáltalánosabb dolog a világon. Egyszerűen csak annyira nyomják az arcodba, hogy aki nem alakított ki egy teljesen saját stílust, arra nagyon egyszerű hatni, és jé, már el is kelt a hatezredik Nirvanás póló a hatezredik olyan illetőnek, aki azt sem tudja, mi az a Nirvana.

"Társadalom: Légy önmagad
Társadalom: Nem, ne így"

És tény és való, hogy nem egyszerű elzárkózni a divattól, mert nagyjából minden megfizethető (és nem megfizethető) üzletben ebből áll az árukészlet. Az is igaz, hogy bár én erőszakosan igyekszem kerülni a divatos holmikat, néha bekerül néhány a ruhatáramba a legsablonosabb darabokból.
De még így is meg tudom oldani azt, hogy amikor valaki rám néz, ne arra gondoljon, hogy divatbolond vagyok, hanem arra, hogy van saját stílusom. Rémesen egyszerű és valószínűleg soha senki nem fogja kifejezetten jónak látni, de az enyém. A komfortzónám rendben van, mert ha valaki meglát valamilyen ruhadarabot, könnyen meg tudja mondani, hogy én azt utálnám vagy imádnám, teljesen függetlenül attól, hogy mi az aktuális divat.

És ez az, amire szerintem mindenkinek törekedni kéne. Nem arra, hogy az emberek irigyeljék a stílusodat, hanem arra, hogy neked az a stílus ténylegesen tetsszen és jól érezd magad tőle.
És tudom, hogy a gyakorlatban a beszólásokat azok kapják, akik nem "normálisan" öltözködnek. És azt is tudom, hogy ezt nem mindenki tudja elengedni olyan könnyen - nagyon sokáig én se tudtam. De ha erőt veszünk magunkon, és abban járunk, ami nekünk tetszik, akkor az már egy hatalmas előrelépés. Az öltözködés csak egy terület a sokból, de ha itt el tudjuk hagyni azt az elvet, hogy csak az a jó, ami normális, akkor később már másban is el fogjuk tudni hagyni.
Szóval vedd fel azt, amit teljes szívedből szeretnél, és legyél rá büszke, hogy megcsináltad!

A levél

→ Novella
→ Harry Potter fanfiction
→ Bellatrix Lestrange
→ Roxfort

❖

Élni a tudattal, hogy volt más lehetőség.
Élni a tudattal, hogy te választottál.
Élni a tudattal, hogy rosszul választottál.
Miért van az, hogy az emberi lény alapjaiban mindig elégedetlen a sorsával? A lehetőségek egymással versenyezve, hihetetlen sebességgel haladnak el mellettünk, és mi választhatunk, hogy melyiket ragadjuk meg. Mégsem vesszük észre őket.
Amikor én választottam, az élt bennem, hogy ez az egy lehetőség van, nincs több. Pedig volt. És éppen ezért él bennem most az, hogy a saját életemet vittem vakvágányra, saját magamnak tettem keresztbe - végérvényesen, visszavonhatatlanul. Hiszen két tisztán látható út volt előttem. Egyszer, egyetlen egyszer kellett döntenem egy komolyabb ügyben, és én rosszul döntöttem.
De miért érzem így? Miért nem vagyok elégedett a saját életemmel, mikor lehetne sokkal rosszabb? Azért, mert rajtam múlt minden. Ha más döntött volna így helyettem, talán nem rágódnék ennyit a témán. De most igenis rágódom rajta, mégpedig öt éve folyamatosan.
Mint mindig, amikor el voltam keseredve, most is a szobámban ültem, és egy régi, gyűrött levelet szorongattam. Ez a levél volt az oka mindennek. Ez indította el a lavinát. Ha nem kaptam volna meg öt évvel ezelőtt, akkor most nem lennék ilyen helyzetben. De megkaptam, és számítottam is rá, hogy megkapom. Akkor még vártam is... Igen, egészen biztosan vártam. Sőt! Egyenesen másra se tudtam gondolni, csak erre az egy levélre. Pontosan emlékszem az egészre.
A házunk udvarán ültem a két húgommal. Én voltam a legidősebb hármunk közül, de csak néhány év volt közöttünk. Akkor még olyan volt, mintha ikrek lennénk. Ez a kapcsolat azóta megromlott, és attól félek, ez csak egyre rosszabb lesz.
– Szerintem ma kapod meg – Húgi minden nap ezt mondta. Ő volt a legfiatalabb hármunk közül, és kicsit sok túlzásba vitte az optimizmus általános adagolását. Azóta persze ez is megváltozott. Már tizenhárom éves, de még mindig elvárja, hogy kiszolgálják, és szörnyen fent hordja az orrát.
– Tudom. Meg tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt. Mindig csak "ma"– nevettem. – De majd két év múlva én fogom ezt mondani neked.
– Jövőre meg Andri-t piszkáljuk – huncut mosoly suhant át az arcán. Andri csak meredt maga elé, mintha lélekben nem, csak testben lenne velünk. Ez volt talán az egyetlen, ami pár év alatt nem változott meg. Még mindig gyakran csinálta ezt, csak most már a barátaival, és nem velünk.
– De mi van, ha nem lesz levél? – vetettem fel. Húgi a szemét forgatta.
– Miért ne lenne? Nem vagy kvibli. Nem tudom, honnan vetted ezt a butaságot, de már sokszor megbeszéltük.
– Bagoly mondja verébnek! – szólalt meg hirtelen Andri. – Hát nem te aggodalmaskodtál tegnap este, hogy nincs benned elég mágia?
– Az egészen más. Bella tehetséges, ez elsőre látszik.
Andri már majdnem megkezdte a vitát, de nem tudta, mert félbeszakította az, amire egész eddig vártunk. Egy barna bagoly repült be az udvarra, és egy levelet pottyantott a fejemre. Épp hogy megfogtam, az állat már ott sem volt, és csak a levél bizonyította, hogy egyáltalán járt arra.
Remegő kézzel szorongattam a sárgás borítékot. Az elején zöld tintával írva ott volt a címünk, a nevem, és egy pecsét, rajta az áhított címer.
– Ne nézegesd, nyisd ki! – sürgetett a két testvérem egyszerre.
– Tudjátok, hogy nem lehet – mondtam csendesen. – Ha anya megjön, majd kinyitják. Megmondta.
– De hiszen neked szól! – erősködött Húgi, aki legalább akkora izgalomban volt, mint én.
– Azt én is látom. Mégsem lehet...
– Kérlek! Majd visszazárjuk!
Andri csak várakozó tekintettel nézett rám. Én addig hatalmas csatát vívtam saját magammal, hogy mit csináljak. Hiszen annyira örültem neki! De mégis... Ha anyáék rájönnek, végem van.
A szüleim mindig is érdekesek voltak. Nálunk mindig megmondták, hogy mit hogyan kell csinálni, és ha megmondták, akkor az úgy is volt. Mindennél fontosabbnak tartották a család jó hírét, és nekünk is ehhez mérten kellett viselkedni. Már előre kijelölték nekem, hogy kihez kell hozzámennem, és volt egy olyan érzésem, hogy ez a testvéreimmel is így lesz. Nem mi irányítjuk a sorsunkat, hanem ők.
– Elvégre az én nevem van rajta – jelentettem ki végül, és óvatosan feltörtem a pecsétet, hogy minél könnyebb legyen visszazárni. Úgy éreztem az életem legboldogabb napja, ahogy a szépen írt szavakat néztem; Felvételt nyert.
Most, öt évvel később megint ezeket néztem, de egészen más érzések törtek felszínre bennem. Elkeseredés, tehetetlenség, düh. Ha akkor eltüntetem a levelet, ha nem mutatom meg a szüleimnek, akkor most minden más lenne. Jobb. Hiába tudom, hogy akkor ki is tagadtak volna, mégis jobb lenne. Én rendelkeznék saját magam fölött, és nem döntenék el helyettem, hogy mit tehetek.
De ez már csak egy álom. Elindultam egy úton, ami visszafelé ezerszer veszélyesebb, mint előre. Akkor dönthettem, de most már nem. Hiába választottam rosszul, ezen most már nem lehet változtatni.
Olyan életet kaptam, amire egyáltalán nem vágytam. A testvéreim elidegenedtek tőlem, a szüleim nem beszélnek velünk, szerelembe nem eshetek. Figyelik minden mozdulatomat, nehogy szégyent hozzak a nevemre. És nekem is figyelnem kell. Ez volt számomra az a feladat, amit a legeslegjobban utáltam mind közül. Figyelni egy családtagot, csak mert idősebb vagyok, és így megutáltatni magamat vele. Nem mintha sokat tettem volna azért, hogy "ne szégyenítse meg a nevet", de ő tudta, hogy figyelem, és talán pont ezért úgy viselkedett, hogy mindenkit felbosszantson a családban. Ezért egyrészt tiszteltem, mert meg tudta tenni, másrészt utáltam, mert ő megtehette. 
Kicsordultak a könnyeim.
Az utálat. Annyiszor mondtam és gondoltam, pedig nem akartam így élni. És mégis... Utáltam a szüleimet, mert tönkretették az életem, utáltam az unokaöcsémet, mert ő tudott lázadni, utáltam a muglikat, mert nekik nem kellett úgy élniük, mint nekem, és utáltam magamat, mert rosszul döntöttem.
Egy könnycsepp hullott az ölembe, és szinte azonnal hallottam a fejemben anyám szavait.
"Nem sírhatsz. Az a gyengeség jele, a te családod pedig nem gyenge. Légy büszke rá!"
– Gyűlöllek! – ordítottam, és darabokra téptem a levelet. A pergamendarabkák csigalassúsággal közeledtek a föld felé. Az egyik a ládámon kötött ki, pontosan eltakarva az átkozott nevet. Azt a nevet, melynek viselője talán az egyetlen boszorkány, aki nem akar a Roxfortba járni.
Bellatrix Black

Szélvihar

→ Novella
→ Mentális betegség
→ Saját világ
→ Gyilkosság

❖

Különös, hogy mekkora pusztítást képes végezni egy vihar. Azt mondják, az ember teszi a legnagyobb károkat a természetben. Nos, ez talán igaz, de annyi biztos, hogy a természeti katasztrófák felveszik vele a versenyt.
A bunker falai védelmet biztosítottak a hurrikánnal szemben, de a zajokat így is beengedték. Skyler hátán a hideg futkosott, ahogy elképzelte, hogy a szél fákat csavar ki tövestül, házak tetejét szaggatja le és felkorbácsolja az óceánt. Mindezt még soha nem látta élőben, csak a tévében. Mikor ugyanis közeledett a szélvihar, mindenki elvonult valamelyik bunkerbe, ami részben a föld alatt volt, így onnan nem lehetett látni semmit. A hurrikán eredményét viszont annál többször nyílt alkalma megfigyelni.
Gyűlölte a pusztítást. Nem érdekelte, hogy az ember tette, vagy a természet, elborzadt, ha csak az eszébe jutott. Elég volt a szót meghallania, máris képek villantak az agyába; úttesten heverő fák, megrongálódott épületek, a bátyja, ahogyan a falhoz vág egy vázát a szoba túlsó végéből.
Úgy határozott, jobban jár, ha más irányba tereli a gondolatait.
– Jól vagy? – kérdezte Chloe. A lány mellette kuporgott a földön, Skyler pedig a falat támasztotta mellkasa előtt összefont karokkal. A bunkerben csak hárman voltak rajtuk kívül: egy nő, aki az ölében heverő könyvbe temetkezett, egy tinédzser fiú, aki alig lehetett fiatalabb Skyler-nél és fülhallgatóval a fülében meredt a mobiljára, és egy kislány, aki feltehetőleg a fiú húga volt, legalábbis egyforma szemük és orruk erre engedett következtetni. A lány egy mondókát mondott magában és a kezében lévő babával játszott. Mindenki hozzászokott már ehhez a helyzethez, nem volt mit tenni, meg kellett várniuk, amíg a hurrikán elvonul.
– Persze – válaszolta barátnője kérdésére Skyler. – Csak elgondolkodtam.
– Értem – bólintott Chloe. Nem vette le a szemét barátjáról, mintha még mondani akarna valamit, aztán mégis úgy döntött, hogy csendben marad.
Skyler tekintete elidőzött a lány arcán, és megfájdult tőle a szíve. Chloe a maga módján gyönyörű volt. Nagy, kékeszöld szemeihez sötétbarna, hosszú fürtök és hosszú szempillák társultak. A lány nem volt éppen az a „gömbölyű” fajta, akiért Skyler haverjai folyton a nyálukat csorgatták volna, de csinos volt, és a fiú úgy imádta, ahogy van.
Épp ezért nem tudta, hogy hogyan mondhatná meg neki.
– Bocsánat! Meg tudná mondani, mennyi az idő? – Az olvasó nő a fülhallgatós fiú felé fordult, de az meg sem hallotta, hogy szólnak hozzá. Skyler szemügyre vette a nőt. Szőke, gubancos haja volt, szemei alatt lila karikák éktelenkedtek, mellette egy akkora táska hevert, hogy a fiú fél szobája elfért volna benne. Mindig csodálta érte a szebbik nem képviselőit, hogy ekkora táskákat képesek cipelni egész álló nap.
– Kade! – rángatta bátyja pólóját a kislány. – A néni neked szólt! 
– Hm? – kapta fel a fejét Kade. – Ja. Elnézést.
– Azt kérdezte, hány óra – segítette ki a húga, mikor úgy bámult a nőre, mint aki nem tudja eldönteni, hogy látott-e már valaha ilyet, és ha igen, mégis micsoda.
– Fél hét – felelte Kade.
– Köszönöm – erőltetett magára egy mosolyt a nő, aztán visszatért a könyvéhez.
Skyler megvárta, amíg Kade is újra használatba veszi a fülhallgatóját, majd lecsúszott a földre Chloe mellé. – Te jól vagy?
– Csak Grace-re gondoltam – ismerte be szomorúan. Közben maga elé meredt, de Skyler oldalról is jól látta, hogy könnyek gyűltek a szemében. – A legutóbbi riasztáskor együtt voltunk.
Skyler gyomra összeszorult. De hiszen pont ezért akart ma találkozni Chloe-val, nem? Mikor kiadták a riasztást, éppen a lány családjának házában ültek, és a fiú pont azon tanakodott, mint most. Hogy mégis hogyan fogjon hozzá, és aztán pedig hogyan folytassa.
Chloe ajka megremegett. – Grace szerette hallgatni a hurrikánt. Mindig azt mondta, hogy olyan érzés egy kicsit, mintha ő tombolhatná ki magát – suttogta. 
– Ahol most van, ott talán nem is érzi úgy, hogy szüksége lenne tombolásra. Talán nyugodtabb – próbálta nyugtatni barátnőjét Skyler. Ő ugyan ateista volt, de Chloe hitt a mennyország létezésében. – Grace biztosan jól érzi magát.
– Azt hitte, pokolra jut – Chloe erőtlenül felnevetett. – Azok után, ahogy az emberekkel bánt, még azt hitte, hogy pokolra jut.
– Biztosan nem lett igaza.
Chloe bólintott. Skyler ahelyett, hogy továbbra is őt nézte volna, a bunkert vette szemügyre. Nem nagyon volt rajta mit nézni. Úgy festett, mint a többi ilyen létesítmény: szürke falak, néhány szekrény vésztartalékokkal és ágyak, arra az esetre, ha a vihar nagyon elhúzódna.
Valami nekicsapódhatott a bunker tetejének, mert hatalmas csattanás hallatszott. Chloe összerándult Skyler mellett, Kade húga pedig felsikkantott és közelebb húzódott bátyjához.
– Chloe – sóhajtotta Skyler. Nem húzhatta tovább. – Tudom, hogy szörnyű erről beszélni, de… Elmondanád, hogy pontosan mi történt Grace halálának napján?
Chloe mozdulatlanná dermedt, még a levegő is bent akadt a tüdejében, mellkasa nem emelkedett és süllyedt.
– Tudom, hogy már el kellett mondanod a rendőröknek is – folytatta a fiú, mivel Chloe csendben maradt.
– Akkor miért akarod hallani te is? – kérdezte csendesen a lány. – Skyler, ennek semmi értelme.
– Tudom, hogy úgy tűnhet. Chloe, bízz bennem! – Úgy helyezkedett, hogy szemben legyenek egymással és megszorította a lány kezét. – Megtudod, hogy miért. De hallanom kell a teljes történetet. Ez nagyon fontos.
Skyler számára ez volt az utolsó szalmaszál, és úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta. Talán a rendőrök elsiklottak egy apró részlet mellett, és teljesen rossz irányba indultak el már a nyomozás elején.
De legbelül már beletörődött, hogy igazuk van.
– Jól van. – Chloe lassan teleszívta a tüdejét levegővel, majd sziszegve kifújta. – Nem tudom, miért kéred ezt tőlem, de még soha nem hazudtál nekem, szóval… – megeresztett egy halvány mosolyt.
– Köszönöm – mondta hálásan Skyler.
– Grace nálam aludt – kezdte lassan. – Csak a szokásos, csajos pizsamaparti, filmezés, lelkizés, ilyesmi. Grace valamiért neheztelt rám, amikor felkeltünk, de én nem tudtam, miért. Nem emlékeztem. Talán mondtam valamit, amit a szívére vett, nem tudom. Mindenesetre ezt napközben elfelejthette.
Eddig minden stimmelt. Sajnos.
– Délelőtt végig pizsamában lófráltunk, anyuék nem voltak otthon. Csináltunk reggelit, mindenfélét összedobáltunk, amit csak találtunk. Grace rettenetes szakács volt, én pedig még ezerszer rosszabb vagyok, szóval a végeredmény elég vicces lett. Talán valami alkoholosat is beleönthettünk – ráncolta a homlokát a lány.
– Talán? Hogy éretd ezt? – vonta fel a szemöldökét Skyler. Ezt a részt eddig még nem hallotta.
– Nem vagyok benne biztos – vont vállat Chloe. – Csak azért gondolom, mert van néhány fehér folt, amikor nem tudom, mi történt. De az is lehet, hogy csak azért, mert régen volt – megint vállat vont. – Mindegy, nem is fontos. Máskor is ittunk már.
– Persze – motyogta mélázva Skyler. Megrázta a fejét, visszarángatta magát a gondolatai világából. – Milyen fehér foltok? Úgy értem, milyen események között vannak ezek?
– Hát… – Chloe elgondolkodott. – Például arra emlékszem, hogy megettük azt a valamit, amit csináltunk, de utána a következő emlékem az, hogy a szobámban vagyunk, és filmet nézünk. De nem tudom, közte mi volt. A film egy része teljesen kiesett.
– És ezen kívül emlékszel valami furcsára?
– Grace kérdezett valamit arról, hogy miért mentem vásárolni Bella Holt-tal. Pedig határozottan emlékszem rá, hogy ezt nem mondta el neki. Megkérdeztem, kitől hallotta, de azt mondta, ne játsszam a hülyét, én meséltem. De én szinte biztos vagyok benne, hogy nem mondtam. Nem akartam megbántani, mert vele soha nem akartam elmenni vásárolni. Bella viszont eléggé kész volt, mert nemrég szakítottak a barátjával, a srác megcsalta. Szóval elmentem vele. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy én erről tuti nem meséltem Grace-nek. 
Skyler nem mondott semmit. Egy régebbi eset jutott eszébe, amikor Chloe sírt, mert az anyja azt mondta neki, hogy szégyelli, hogy a lánya, aztán egy fél óra múlva nem is emlékezett rá, hogy egyáltalán beszéltek erről.
A fiúval forogni kezdett a világ.
– Délután mit csináltatok? – kérdezte, mikor némiképp összeszedte magát.
– Lementünk a partra – idézte fel Chloe. – Fürdeni nem lehetett, ahhoz hideg volt, de sétáltunk és kagylókat gyűjtöttünk. Aztán, mikor elkezdett lemenni a nap, Grace azt mondta, fázik, és haza akar menni. Meg is beszéltük, hogy megyünk, de aztán – Chloe elhallgatott.
– Mi történt? – sürgette Skyler. Próbált nyugalmat erőltetni a hangjára, kevés sikerrel.
– Nem emlékszem – rázta a fejét Chloe. – Csak azt tudom, hogy nem sokkal utána még mindig a parton voltunk és sétáltunk, de Grace eléggé távol állt tőlem. És nem igazán szólt hozzám.
– Nem tudod, miért?
– Pont ezt mondtam az előbb. Hogy nem tudom. – Chloe az ajkába harapott. – Utána beültünk egy kávézóba. Már nem is tudom, mit rendeltünk. Csak azt tudom, hogy innentől nem emlékszem szinte semmire. Csak arra, hogy hazaérek, és nem sokkal után csörög a telefon.
– Én hívtalak – bólintott Skyler. – Beszéltünk valamiről, és megegyeztünk, hogy másnap találkozunk.
– Igen. És mikor letettem, megint hívtak. – Chloe szeméből kicsordult egy könnycsepp és végigfolyt az arcán. – Grace anyukája volt. Zokogott, és azt mondta, Grace-t megölték. Valaki leszúrta.
Chloe-nál eltörött a mécses, a lány keserves zokogásban tört ki. Skyler szorosan magához ölelte, közben a hátán érezte az olvasó nő tekintetét. Bezzeg most nem találta olyan érdekesnek a nyomorult könyvét.
– Chloe – kezdte Skyler, de aztán elhallgatott. Semmi sem jutott eszébe, amivel megnyugtathatta volna a lányt, és nem hazugság.
A lány szépen lassan kezdett megnyugodni. Már nem rázta egész testében a zokogás, könnyei elapadtak, egyre szabályosabban lélegzett.
– Chloe – kezdte újra Skyler. Még mindig fogta a lányt, de már nem ölelte. Mélyen a szemébe nézett és összeszedte minden bátorságát. – A rendőrség szerint te ölted meg Grace-t.
A lány arca elsötétedett, majd kiült rá a borzalom. Pupillái kitágultak, ajkai enyhén szétnyíltak. Ebben a megvilágításban bárki könnyedén ráfoghatta volna, hogy őrült.
– Nem – suttogta megsemmisülten. Nem Skyler-t nézte, hanem a távolba révedt, mintha valami olyat figyelne, amit rajta kívül senki más nem láthat. – Nem.
– Chloe… A szüleid rám bízták, hogy mondjam el. Be akarnak vinni a rendőrségre. Az emlékezetkieséseid csak azt bizonyítják, amit mondanak. Nem emlékszel rá, de te… voltál. – nem bírta még egyszer kimondani, hogy „te ölted meg”.
– Skyler… Nem – ismételte a lány. Skyler úgy érezte, megszakad a szíve. Borzalmas volt nézni a lányt, ahogy próbálja elfogadni, vagy csak egyáltalán felfogni, hogy legjobb barátnője gyilkosa ő maga. – Nem lehet.
– Sajnálom – mondta rekedten a fiú.
– Skyler, kérlek, könyörgöm, mondd, hogy ez csak valami rossz vicc! – Chloe a fejét rázta, fényes fürtjei az arcába csaptak, de ő láthatólag ezt észre sem vette. – Grace a legjobb barátnőm volt! És nem is emlékszem rá, hogy megtettem volna!
– Chloe, hallgass meg! – Skyler megfogta a lány két karját és a szemébe nézett. – Nem tehetsz róla. Ez nagyon fontos. Ez valami pszichológiai probléma a rendőrök szerint… Arról a napról sok dologra nem emlékszel, ezt te magad mondtad. De ez nem azért van, mert ittatok valamit, hanem egyszerűen csak kiesnek dolgok. Olyan, mintha egy másik emberrel élnél együtt… Egy testben. A két fél nem tud egymásról.
– Ez nem lehet. Nem történhet meg velem… – Chloe kapkodva kezdett lélegezni, mint aki pánikba esett.
– Chloe…
– Nem! – kiabálta a lány. – Ne mondd el még egyszer! Ez nem lehet igaz!
– Kade – hallotta Skyler a kislányt a háta mögül. – Kade, haza akarok menni…
– Hagyd már abba – morogta Kade, de hallatszott, hogy ő is sokkal szívesebben lenne otthon. Vagy bárhol, csak nem a bunkerben. Az olvasó nő nem szólalt meg, de Skyler tudta, hogy ő is Chloe-t figyeli.
– Skyler… Skyler, most mit csináljak? – Chloe még gyorsabban vette a levegőt, két kezével a hajába markolt, amitől úgy festett, mint egy tébolyodott. A fiú legszívesebben elsírta volna magát a látványtól. Nem tudta, hogyan segítsen barátnőjének, aki a jelek szerint teljesen kétségbe esett. Persze nem hibáztathatta érte, valószínűleg ő sem viselte volna jobban ezt az egészet. – Mégis hogy lehetséges ez? Eddig miért nem tűnt fel senkinek?
– Néha éreztem, hogy valami furcsa – ismerte be csendesen a fiú. – De nem volt feltűnő. Néha furcsán viselkedtél, de mindig azzal nyugtattam magam, hogy csak elgondolkodtál, fáradt vagy, nem figyelsz oda…
– De ne öltem embert! Uramisten, Skyler, hogy tehettem ilyet?
– Chloe, nyugodj meg…
– Mégis hogy nyugodhatnék meg?! – egy oktávval feljebb ugrott a hangja, és szinte túlkiabálta a szélvihar okozta hangzavart. A háttérben a kislány tovább nyafogott, Kade pedig próbálta lenyugtatni. Skyler-t nem érdekelte sem a lány, sem Kade, sem a szőke hajú nő a könyvével. Csak Chloe-t látta, és kétségbeesetten agyalt, hogy hogyan segíthetne rajta.
– Skyler, ezek szerint senki sincs mellettem biztonságban!
– Ez nem igaz. Chloe, bemegyünk a rendőrségre, keresnek egy orvos, és meggyógyítanak.
Ebben senki sem volt biztos. A rendőrök nem tudták, hogy pontosan mi a probléma, és mennyire súlyos, de megvolt rá az esély, hogy tudnak segíteni a lányon, és Skyler reménykedett benne, hogy minden rendben lesz.
És mi mást mondhatott volna ott a bunkerben? Chloe teljesen kiakadt. Minden eltűnt belőle, ami valaha volt, és nem maradt más, csak a tömény kétségbeesés.
Valami megint a bunker tetejének csapódott és a szőke hajú nő felsikoltott. Chloe összerezzent és olyan picire húzta össze magát, amekkorára csak tudta.
– Mit tegyek most? – kérdezte, szorosan magához ölelve a térdét.
Kade húga felzokogott.
– Haver, kezdj már valamit a barátnőddel! – csattant fel Kade.
Skyler lassan tízig számolt magában, aztán felállt és szembe fordult a fiúval.
– Fogd be a szádat! – sziszegte. – Foglalkozz csak a saját dolgoddal!
Kade tett egy nem túl kedves megjegyzést Skyler édesanyjának foglalkozását illetően.
– Mit mondtál? – kérdezte Skyler, és tett egy lépést Kade felé. Nem akart túlságosan eltávolodni Chloe-tól.
– Mégis miért most akasztottad ki ezzel az ökörséggel?
– Mert innen a rendőrségre kell vinnem, te barom.
Volt valami abban, amit Kade mondott, de az a helyzet, hogy Skyler-nek nem volt más választása. Azt mondták, neki kell elmondania Chloe-nak, és adtak egy határidőt. Skyler eddig tíz nappal volt túl ezen a határidőn, és azt mondták, ha ezen a napon nem cselekszik, nem várnak tovább, beviszik a lányt az őrsre. Skyler telefonált, mikor kiadták a riasztást, de azt mondták az ügy így sem tűr halasztást.
A gyilkosság az gyilkosság.
– Teszek rá, hogy mit kell csinálnod! – acsargott Kade. – Teljesen kiakasztja a húgom.
A srác az ujjait kezdte ropogtatni, mint aki verekedni akar. Az arcán látszott, hogy fiatalabb, mint Skyler, de első ránézésre meg lehetett mondani, hogy ez nem jelenti azt, hogy gyengébb is.
– Nyugodj meg! – kérte udvariasabb hangon Skyler. Nem félt a verekedéstől, egyszerűen csak ez nem a megfelelő helyzet volt hozzá.
– Akkor kezd valamit azzal az őrülttel!
Ennyit arról, hogy Skyler nem akart verekedni.
Egyetlen lépéssel átszelte a kettejük között lévő távolságot, hátralendítette az öklét, és teljes erőből behúzott Kade-nek. A fiú húga sikított, Chloe pedig felzokogott.
– Skyler, ne! – kiáltotta, de a fiú szinte meg sem hallotta. A pólója nyakánál ragadta meg Kade-et és a falhoz szorította, akinek így beszorult az egyik karja is.
– Fogd be a szád! – sziszegte. – Ne merj…
Ám ekkor Kade szabad kezével gyomorszájon vágta. Skyler kétrét görnyedt, de nem sokkal később sikerült kirúgnia Kade alól a lábát. A fiú hangos puffanás kíséretében elterült a padlón.
– Hé! – A szőke hajú nő rohant oda melléjük. – Fejezzétek be!
Skyler már épp visszaszólt volna valamit, de ekkor Kade lerántotta maga mellé a földre és megint a gyomrába vágott.
– Szemét – szitkozódott Skyler. Mielőtt bármit is csinálhatott volna, Kade fölötte termett és az arcába öklözött. Skyler hátulról kétszer belerúgott, amivel elérte, hogy a fiú elengedje.
– Elég! – sikoltotta Chloe. Skyler a lány felé kapta a fejét. Barátnője a vésztartalékoknak fenntartott szekrény előtt állt.
– Chloe, ne! – üvöltött fel Skyler. Ahogy meglátta a lányt, tudta, hogy nem a verekedés megállítása volt az egyetlen célja azzal, amit tenni készült.
A lány egy kést tartott a kezében és a saját szívét vette célba.
Skyler lelökte magáról Kade-et és futni kezdett Chloe felé. 
– Én viszont tényleg a pokolra fogok jutni – mondta keserű mosollyal a lány.