Miért nem?

→ Novella

→ Öngyilkosság

→ E/2

❖

            Úgy zuhog az eső, mintha dézsából öntenék, amikor kilépsz az iskola kapuján. A cseppek szapora kopogását néha mennydörgés robaja harsogja túl, a sötétséget néha vakító villámlás szakítja meg. Esernyőt nem hoztál magaddal, ugyanis reggel még ragyogóan sütött a nap, de legalább van kapucnija a dzsekidnek.

            – Pedig egész napra szép időt mondtak – mérgelődik melletted Lili. Barna haja már most csuromvizesen tapad a fejéhez.

            – Majd megszáradunk az Észhez-térőben, csak érjünk oda – karolod át nevetve, majd szapora léptekkel elindulsz az említett kávézó irányába. Ügyesen kerülgeted a pocsolyákat, barátnőd pedig mindegyikbe belelép, koszos vízzel terítve be a körülötte haladók csízmáit, így a tiédet is.

            – Ezt direkt csinálod – állapítod meg.

            – Szeretem a hangját – von vállat a lány.

            – Helló mindenki! – ér be mellétek lihegve Kata. – Kösz, hogy megvártatok!

            – Azt hittem, már elmentél – mentegetőzöl. Így is van. Kata azt ígérte, ott lesz a kapuban, mire kiértek, mert úgysincs hetedik órája.

            – Áh, mindegy – legyint a lány. – Így legalább fel tudlak titeket készíteni rá, hogy Nórival kell osztozkodnunk az Észhez-térőn. Hallottam, ahogy Zolinak mondja, hogy oda megy.

            – Fantasztikus – fintorodik el Lili. – Annyira… feszélyez az a csaj.

            – Mindenkit – teszed hozzá. Sosem kedvelted Nórit, mert folyton megbámul. Nem beszélget veled, nem megy oda hozzád, egyszerűen csak csendesen figyel. Mindenkivel ezt csinálja.

            – Kiráz tőle a hideg – helyesel Kata is. – Önkéntelenül is arra gondolok, hogy a meggyilkolásunkon gondolkodik.

            – Ne legyél már ilyen – szisszen fel Lili. Egyikőtök sincs oda Nóriért, de Lilinél van egy bizonyos határ. – Oké, hogy nem szeretek mellette lenni, de nem pszichopata.

            – Nem tudhatjuk. Lehet, hogy fejeket tart a pincéjében – mutatsz rá mosolyogva, és erre mindkét barátnőd elneveti magát.

            Hiszen ez csak egy közös vicc. Sosem bántanátok azt a lányt, hiszen ő sem ártott nektek. Egyszerűen csak nem szeretsz a közelében lenni, és ezt nem szégyen beismerni.

            Mások bizonyára veled és barátaiddal nem szívesen tartózkodnak egy légtérben.

            Mikor beértek a kávézóba, csodás illatok egész hada és kellemes meleg vesz körül. Az asztalok felénél diákok ülnek a környék iskoláiból, néhánynál idősebb férfiak és nők olvasgatnak, az egyik sarokban valaki elmélyülten gépel. Nóri, ez a kócos, fehérbőrű, szőke lány, az ablakok egyike mellett hajol egy füzet fölé, egy pincérnő épp egy bögre gőzölgő forrócsokit tesz le elé. Nóri biccent, aztán visszatér a telekörmölt oldalakhoz.

            – Azt ne mondjátok, hogy tanul – szörnyülködik Kata. – Péntek délután van!

            – Hát, jobban is a jegyei, mint neked – világít rá Lili. – Láttok szabad asztalt?

            – Pechünk van – csóválod a fejed. – Teltház.

            – Péntek délután – sóhajt Lili. – De Nóri mellett van még három hely. Végül is az osztálytársunk.

            Némi fintorgás és habozás után elindultok felé. Valahol mélyen érzed, hogy nem kellene. Tudod, hogy Kata mennyire szabad szájú, és azt is, hogyha nagyon belemelegedik valamibe, akkor te is, és végül Lili is benne lesztek.

            De nem mondod azt, hogy ne üljetek oda. Nem húzod el onnan a barátnőidet. De miért nem?

            – Szia, Nóri! – köszöntök kórusban.

            – Sziasztok – motyogja ő.

            – Nem baj, ha ideülünk? – kérdezi Lili.

            – Dehogy – feleli a lány. Látod rajta, hogy nem akarja. Látod rajta, hogy magányra vágyik, túlságosan el van foglalva a füzetével. Talán nem is kedvel titeket.

            De nem fordulsz vissza, pedig megtehetnéd.

            Beszélgetni kezdetek, néha Lili megpróbálja bevonni Nórit is. Néhány perc múlva már mindannyiatok kezei között egy-egy bögre forrócsoki vagy kávé várakozik arra, hogy szépen lassan elfogyasszák.

            – Mi ez a füzet? – kérdezi egyszer csak Kata.

            – Semmi különös – feleli gyorsan Nóri, és alig észrevehetően elvörösödik.

            – Megnézhetem azt a „semmi különöset”?

            Nincs rosszindulat a hangjában. Egyszerűen csak érdeklődik. De Nórin látszik, hogy egyáltalán nem akarja kiadni a füzetet a kezéből. Talán valami nagyon személyes, talán egyszerűen neki csak minden az.

            De Kata meg sem várja a választ, elhúzza tulajdonosa elől a teleírt lapok halmazát.       – Te könyvet írsz? – kerekedik el a szeme néhány perc olvasás után.

            – Csak novellák, meg ilyesmi. – Nóri végre összeszedte minden bátorságát, és kikapja tulajdonát Kata kezéből.

            – Ez tök jó – siet megnyugtatni Lili. – Miért nem beszélsz róla soha?

            – Semmiről se beszél – nevet a saját viccén Kata.

            Te látod, hogy Nóri ezt nem vette viccnek, sőt. Egyenesen borzasztóan érzi magát. Még magára hagyhatnátok. Mondhatnád, hogy mennetek kell, elrángathatnád a barátnőidet, mégsem teszed. Miért nem?

            – Megesik az ilyesmi – mosolyog Lili. – De tényleg, miért nem mutatod meg ezeket senkinek? Biztosan jók.

            – Állítólag egy csomó író elmebeteg.

            – Kata!

            – Csak viccelek!

            – Sosem szerettem igazán olvasni – vált témát Lili. – De lehet, hogy az írás jobb, mint az olvasás.

            – Lehet – hagyja rá Nóri, és lerí az arcáról, hogy a pokolra kívánja az egész helyzetet.

            – Az olvasás unalmas – legyint Kata. – Meg általában az olvasó emberek is.

            Tudod, hogy Nóri szereti a könyveket. Hiszen minden szünetben olvas valamit, és tudod, hogy Kata előbbi kijelentése rosszul érinti. Kérhetnéd a barátnődet, hogy hagyja abba, de nem teszed. Nem akarod elrontani a hangulatot, hiszen nemrég békültetek ki egy nagyobb veszekedés után.

            – Mint Mészáros tanárnő – tör ki nevetésben Lili.

            – Szerintem nem is látja már a betűket, csak úgy tesz – vigyorodsz el te is.

            Már nem is figyeltek Nórira. Barátnőid látszólag megfeledkeztek a jelenlétéről, és bár te nem, nem emlékezteted őket. Pedig a lány látszólag egyre kellemetlenebbül érzi magát. Miért nem teszel semmit?

            – Egyébként tuti egy könyvhöz menne hozzá, ha tehetné.

            – Másnak nem is kellene. Biztos nem véletlenül nincs férje.

            – Volt, nem?

            – És mégis mi lett vele? Megmérgezte vagy öngyilkos lett?

            Végül Nóri nem bírja tovább, sietve kifizeti a fogyasztását és szinte rohanva távozik a kávézóból. Sietve odaköszön nektek, és te hallod a hangján, hogy a sírás határán áll. Lili és Kata értetlenül néznek össze, nem tudják, mi baja lehet.

            Te sejted. Sejted, hogy valamivel ti borítottátok ki. Utána is mehetnél, hogy elmond, sajnálod, nem akartátok. De nem teszed. Helyette te is értetlen kifejezést varázsolsz az arcodra.

            A következő héten Nóri nem jön iskolába. Kedden az osztályfőnökötök az öngyilkosságának hírével fogad benneteket.

            Való igaz, hogy nem tudhattad, hogy az anyja megmérgezte az apját, és hogy a testvére egy fél éve megvakult. Az is igaz, hogy ezeken a dolgokon nem tudtál volna segíteni.

            És amikor érezted, hogy kiborul tőletek, miért nem álltál le? Miért nem mentél utána? Miért nem kértél bocsánatot? Miért nem mondtad a barátaidnak, hogy elég?

            Mert kényelmesebb volt úgy tenni, ahogy ők. Kényelmesebb volt sodródni az árral, és nem pedig megállni és szembemenni vele.

            És mondd, ért a te kényelmed annyit, mint más élete?