Bloggerkarácsony

Csodálatosan szép napot kívánok minden bloggernek (és nem bloggernek)!
Ismét előhuzakodtunk Lylával a karácsonyi játékunkkal.

Újra eljött a november, már most tele van minden téli díszekkel, mikulás-csokikkal, karácsonyi vásárokkal, és közeleg a (tél) decemberi hideg. Akik nem hozzánk hasonlóan az utolsó pillanatra halasztják az előkészületeket, már most gyártják az ajándékokat. Ezért mi is elhoztuk nektek ismét a bloggerkarácsonyt, ahol a sulis húzáshoz, a Kívánság üsthöz és más játékokhoz hasonlóan, mi is megajándékozzuk egymást a bloggerekkel. Ez a meglepetés lehet novella, design, vers, rajz, vagy bármi, amit elkészítetek, és ti is kaptok valamit a saját angyalkátoktól.

Mivel bloggerfölde elsősorban az interneten létezik, az egész játék itt fog zajlani, e-mailben. Jelentkezni egy google kérdőívben lehet, ezt November 30-ig tehetitek meg, aztán December elsején mi összepárosítgatunk mindenkit, kiküldjük az angyalka-kinevezeséteket, és utána karácsonyig lesz időtök, hogy készítsetek valamit annak, akit “húztatok”, cserébe pedig ti a saját angyalkátoktól kaptok valami csodát. December huszadikáig szeretnénk mi is megnézni, hogy mivel készültök (itt még nem kell teljesen befejezni az ajándékot, csak ellenőrizzük, hogy biztos mindenki kapjon valamit, mert csak így van értelme). Ezután December 23/24 a határidő, amikor el kell küldenetek a húzott bloggernek az ajándékot e-mailen keresztül.

Ha szeretnétek jelentkezni, lentebb linkeljük a kérdőívet, amit ki kell töltenetek. Egy picit meséltek magatokról, megadjátok az elérhetőségeiteket, blogokat (ez lehet wattpad is), utána bejelölgetitek, hogy mit tudtok készíteni és mit szeretnétek kapni, megadtok pár műfajt és fandomot, mi pedig majd ezek alapján választunk mindenkinek angyalkát. Mivel minden blogger mást szeret, előfordulhat, hogy nem ismersz minden megadott fandomot, vagy nem tudsz minden kért dolgot megcsinálni, de figyelünk arra, hogy így is legyen bőven miből választani.
Miután megkapjátok a húzott bloggerről a jelentkezésben megadott információkat, több mint három hét áll rendelkezésetekre, hogy csináljatok neki valami csodát. Mint fentebb is írtuk, ez lehet egy fanfic az egyik kedvelt fandomjából, egy original novella, egy fanart valamelyik shipjéhez, vagy akár egy rajz valamelyik karakteréről, egy új külső a blogjához, egy vers, trailer, vagy bármi más, ami eszetekbe jut. Itt le is szögeznénk, hogy nem várunk senkitől tízezer szavas novellát, csak valami apróságot, aminek eszmei értéke van. Nyilván fontos az igényesség (akár szívesen véleményezzük is, amit készítetek), és egy rövid szösz is ugyanúgy lehet ütős és szívmelengető. Ha szívvel-lélekkel dolgoztok valamin, az meg is látszik rajta.
Emellett arra szeretnénk mindenkit megkérni a tavalyi játékból okulva, hogy csak akkor jelentkezzetek, ha biztosan be tudjátok fejezni. Természetesen előfordulhat, hogy minden összejön, és nem sikerül, de akkor szóljatok időben, és egyébként tartsátok be a határidőket, ne 23-án derüljön ki, hogy valaki el se kezdte, miután az e-mailekre nem is válaszolt. Gondoskodunk mindenképp pótajándékról is, de tavaly is az utolsó pillanatban derült ki, hogy kettő is kell (amik végül nagyon jól sikerültek, csak mindenkinek sok stresszt okoz).
Jelentkezni ITT tudtok, szeretettel várunk mindenkit!

Ha esetleg kérdésetek van, vagy a későbbiekben elakadtok, bármikor rendelkezésetekre állunk, a játék alatt is tudtok akár rajtunk keresztül kommunikálni a húzottatokkal. A vgiger2001@gmail.com és a lyla.hirvero@gmail.com e-mail címeken tudtok minket elérni. Kérünk titeket, hogy ti is olyan címet adjatok meg, ahol el tudunk érni titeket, és gyakran nézitek, mert mi is ott vesszük fel veletek a kapcsolatot.

Reméljük, sokan kedvet kaptok a játékhoz, mi már nagyon várjuk! <3
Lyla és Giger

Radio Ga Ga

→ Novella

→ Fanfiction

→ Songfic

→ Harry Potter

→ Enyhén Wolfstar

→ Kihívás miatt írtam, ne nézzetek így rám

Song:

A kihívás posztját ide kattintva leshetitek meg. 

            Remus Lupin rettenetesen fázott. Abban az évben a tél különösen kegyetlenül bánt azokkal, akiknek épp hogy csak az éhenhaláshoz akad elég pénzük, és meglehetősen korán beállt a fagy.

            Ritkán járt az Abszol Úton. Általában apró, barátságtalan és huzatos lakásában ücsörgött, amikor végzett az aktuális munkahelyén. Sajnos ezek a munkahelyek sokszor havonta változtak, ugyanis sehol sem tűrtek meg sokáig egy vérfarkast, és nem egyszer hetekig nem talált semmit sem. Most is épp egy ilyen időszakban találta magát, és gondolta, a Foltozott Üst sokszínű vendégei között talán akad valaki, aki kisegítheti.

            Utálta, hogy ennyiszer másokra szorul. Már akkor sem szerette, amikor folyton a barátaitól kapott segítséget, de akkor legalább voltak barátai. James és Lily rengetegszer hívták meg magukhoz, és ha tetszett neki, ha nem, sokszor napokig marasztalták. Sirius folyton ruhákkal halmozta el, mondván megvette őket, de aztán mégsem tetszettek neki, és nem egyszer állított be hozzá kész lakomát maga körül röptetve. Még Peter is folyton igyekezett kisegíteni, pedig Remus tudta, hogy neki sincs sok.

            Mindezt megtanulta elfogadni. Már a Roxfortban kialakult köztük egy kimondatlan egyesség, miszerint Remus barátai egyszer sem mondják ki, hogy segítenek neki, de megteszik, ő pedig nem tiltakozik, hiszen ez nem szégyen, és erre vannak a barátok.

            Néha mégis kényelmetlenül érezte magát, de most ezt a kényelmetlenséget is visszasírta.

            Mire beért a Foltozott Üstbe, teljesen átfagyott. Foltos talárja nem jelentett akadályt a fagyos szélnek, meztelen kezeit szinte nem is érezte, hajába belefagytak a hópihék. A munkakeresésről meg is feledkezett, csak arra tudott koncentrálni, hogy végre felmelegedhet.

            A kocsma szinte teljesen tele volt. A nagy tömeget látva azonnal megérezte azt a belső kényszert, ami arra biztatta, hogy egyedül maradjon, de nem talált szabad asztalt, így hát megállt egy szintén meglehetősen rongyos boszorkány mellett, aki elmélyülten kopogtatott egy rádiót a varázspálcájával.

            – Jó napot – köszönt csendesen Remus, és a megérintette az idegentől lehető legtávolabb lévő szék támláját. – Ideülhetek? Minden asztal foglalt.

            A boszorkány szórakozottan bólintott és tovább kopogtatta a réginek tűnő készüléket. Recsegésen kívül semmilyen hang nem jött belőle.

            – Biztosan sok neki a mágia itt – jegyezte meg óvatosan Remus. – Ezek a mugli eszközök ritkán működnek az ilyen helyeken.

            – Csak türelem kell hozzá, működni fog – eresztett meg egy mosolyt a boszorkány. Nagyjából olyan idős lehetett, mint Remus, és a férfinak majd’ megszakadt a szíve, amikor meglátta, hogy ugyanolyan sötéten csillogó szemei vannak, mint Siriusnak.

            Sirius.

            A varázsló, aki képes volt megbűvölni egy hasonló mugli kütyüt, csak hogy a Roxfortban is hallgathasson mugli zenét, mert tudta, hogy ez az őrületbe kergeti az összes Blacket.

            – Mit hozhatok?

            Tom, a fogatlan kocsmáros rángatta vissza a jelenbe. Gyorsan rendelt egy vajsört. Korgó gyomra jelezte, hogy valami ételnek is örülne, de erszénye azonnal nemet mondott.

            – Mindig meg szokták kérdezni, hogy miért ragaszkodom a mugli rádióhoz és a mugli zenéhez – jegyezte meg némi hallgatás után a boszorkány.

            – Van egy barátom, aki ugyanilyen… Volt – tette hozzá, és görcsbe rándult a gyomra. Úgy érezte, ebben a percben képes lenne leugrani a Griffendél-torony tetejéről.

            A boszorkány abbahagyta a szerkezet kopogtatását és felegyenesedett ültében. Most, hogy Remus jobban szemügyre tudta venni, látta, hogy nem is olyan rongyos, mint ahogy elsőre gondolta.

            – Sajnálom – mondta együtt érzően. – Tudja, a rádióm volt az egyetlen barátom kamasz koromban – magyarázta. Az akkori egészségügyi állapotom miatt magántanulónak kellett lennem… A szüleim sokat dolgoztak, testvérem pedig nem született, így nem akad túl sok más társaságom.

            Remus megsajnálta a fiatal nőt. Nem szerette az életét, de legalább a Roxfortban, a barátai társaságában jól érezte magát.

            – A zene csodákra képes – folytatta a boszorkány, mivel a férfi nem felelt. – Ez a mágia egyetlen formája, amihez a muglik is értenek. Sőt, néha jobban is csinálják, mint mi.

            – Már a muglik se nagyon hallgatnak rádiót – merengett hangosan Remus. – Nemrég hallottam egy férfit arról panaszkodni, hogy a gyerekeit ez már nem is köti le, pedig ő mást sem csinált fiatalon a barátaival.

            Tom meghozta a féri rendelését. Udvariasan megkínálta a boszorkányt, aki megköszönte, de visszautasította az ajánlatot, így hát nekilátott az italnak. Érezte, hogy felmelegszik tőle a teste, beleborzongott a kellemes érzésbe.

            – Megpróbálhatom? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve, a rádió felé bökve.

            – Csak nyugodtan – tolta oda neki a nő.

            Remus szemügyre vette a kopott készüléket. Sirius is hasonlót hurcolt magával, ugyanúgy világított rajta a sárga fény és ugyanúgy meglazultak rajta a gombok, mint ezen.

            Elkezdte tekergetni a legnagyobbat, amivel a frekvenciát lehet állítani, másik kezében a pálcáját tartotta.

            Hirtelen abbamaradt a recsegés, és gyenge dallamocska kezdett áradni a hangszóróból. A boszorkány erre izgatottam felkapta a fejét, még a talárja is lecsúszott a válláról a hirtelen mozdulattól.

            Remus még egy kicsit tekert a gombon, aztán felhangosította a szerkezetet.

            – Köszönöm! – kiáltott fel izgatottan a nő. Kicsit közelebb húzódott a rádióhoz, hogy jobban hallja a zenét.

            – De hiszen ez… – kezdett bele Remus, aztán elakadt, mert megint kihagyott egy ütemet a szíve.

            – Queen – fejezte be helyette boldogan a boszorkány.

            Remus körül eltűnt a hangos, zsúfolt helyiség, és visszarepült az időben. A roxforti hálótermükben találta magát, újra tizenhat éves volt, és Sirius ágyán ült. Az ágy tulajdonosa mellette kuporgott a földön, és kutyaszerűen vonított egyet, amikor végre sikerült zenét kicsikarnia a rádiójából.

            Ugyanaz a szám volt. Bohemian Rhapsody. Sirius mindig teljes átéléssel énekelte, ha csak ketten voltak. Azt mondta, Freddie Mercury hiába mugli, több varázslat szorult bele, mint bárkibe a Roxfortban.

            Remus mindig is úgy gondolta, hogy van valami közös barátjában és az énekesben. A kisugárzásukban.

            Erőnek erejével visszarángatta magát a jelenbe. Az ismeretlen boszorkány csillogó szemekkel hallgatta a jól ismert számot, és mikor vége lett, olyan arcot vágott, mint akivel most közölték, hogy idén elmarad a karácsony.

            – Talán a következő szám is tőlük lesz – mondta reménykedve.

            Hamarosan el is indult az a következő szám, de Remus nem ismerte fel. A nő kitörő öröméből azonban arra a következtetésre jutott, hogy ez is Queen.

            – Mi a cí… – kezdte, de a boszorkány a szavába vágott.

            – Radio Ga Ga – suttogta, hogy nehogy túlkiabálja a zenét. – Olyanoknak szól, akik még mindig hallgatnak rádiót – tette hozzá mosolyogva. – Tavaly adták ki.

            Olyanoknak szól, akik még hallgatnak rádiót.

            Sirius biztosan hallgatna, ha tehetné.

            Erre a gondolatra úgy érezte, az összes levegő kipréselődik a tüdejéből. Alig érzékelte a világot maga körül, felpattant a székéről és ugyanazzal a lendülettel majdnem fel is borította azt.

            – Minden rendben? – kérdezte a boszorkány.

            – Persze – hazudta, és sikerült annyira lenyugodnia, hogy még egy félmosolyt is magára erőltessen. – Csak eszembe jutott valaki, ennyi az egész.

            Kényszerítette magát, hogy a varázslók és boszorkányok sokszínű tömegére koncentráljon. Magába szívta a friss ételek és a vajsör egymással keveredő illatát, hagyta, hogy átjárja a helyiség melege. Úgy döntött, hogy sétál egyet az Abszol Úton.

            – Tudja, ő nem is mugli – mondta hirtelen a boszorkány, amikor Remus el akart köszönni tőle.

            – Tessék?

            – Freddie Mercury – bökött a rádióra a nő. – Néhány hónapja derült ki, hogy nem mugli, hanem varázsló. Csak épp több mágiát talált a zenében, mint a varázsvilágban, úgyhogy az éneklésnél maradt.

            Remus hezitált egy pillanatig. Talán még ott maradhat egy kicsit a Foltozott Üst melegében, és élvezheti a zenét. Talán nem kell mindig egyedül maradnia a hideg estéken.

            A barátai is ezt akarnák. Hogy ne hagyja el magát, hogy továbbra is meglássa a varázslatot a világban.

            Így hát visszaült a helyére, és csendben hallgatta a varázslatot, amíg odakint el nem állt a hó.

           

           

           

Retró kihívás

Hála a jó égnek Majra előállt egy új kihívással, csak hogy biztosan ne unatkozzunk errefelé (♡) . A kihívás lényege, hogy a kihívó a szabályok szerint kijelöl három számot, amik közül az egyikre a kihívottaknak songficet kellene írnia. Elég ötletesnek találom a dolgot, és köszönöm szépen Majrának, hogy kitalálta és hogy gondolt rám!


Szabályok/Menetrend:

1. Köszönd meg a kihívást annak aki kihívott! (Tudom, hogy alap dolog, de attól tartok jobb ha leírom.)
2. A kapott számok közül (egy a 70'-es egy a 80'-as egy pedig a 90-es évekből) választassz egyet, amire írsz egy jelenetet, egypercest, novellát, a bátrabbak akár felhasználhatják egy fejezet megírásához is. Csak fontos, hogy jelöld meg a kihívást!
3. Válassz te is három dalt a fent leírtak alapján.
4. Hívj ki öt embert.
5. Ha kész a történeted légy szíves küld el nekem! (linkeld chatben, keress meg facebookon stb.)

Na most én ezt a szabályzatot nem tervezem minden pontján betartani. Nem szeretnék erőszakosan arra törekedni, hogy meglegyen az az öt kihívott ember, hanem olyanokat akarok kiválasztani, akiket tényleg ki akarok hívni, és ez nem lesz öt. De szerintem ennek több értelme van, mintha rámutatnék random emberekre, akikről soha nem is hallottam, csak hogy a számok stimmeljenek.

Meg kell, hogy mondjam, több szempontból is nekem való ez a kihívás. Egyrészt ha hozzám vágnak valami alapot, akkor tudok ténylegesen produktív lenni, másrészt a múlt évtizedek zenéjén élek. Vannak nagyjából mostani nagy kedvenceim is (oké, ez kimerül a Linkin Parkban és a Green Dayben, de ezeknek viszont a függője vagyok), de inkább ilyen téren (is) a múlt felé húz a szívem. Főleg a '70-es és a '80-as éveket imádom, de azért a többi se semmi. Queen, The Rolling Stones, The Beatles, Led Zeppelin, Guns N' Roses, Bon Jovi - meghatározóak mind a zenetörténetben, mind az én életemben.

Majra felhozatalából én a Radio Ga Ga című Queen számot választottam, mert a Queen fangirl lelkem árulónak érezte volna magát, ha máshogy döntök. A songficet ide kattintva olvashatjátok.

És most pedig jöjjenek az én zeneválasztásaim, amivel egyébként sokkal több időt töltöttem, mint ahogyan az egészséges lenne. Mindegyikhez fűztem egy pici magyarázatot is, mert hát nem tudtam megállni.

'70-es évek:

Queen - Good Old Fashioned Lover Boy

Megint csak árulónak érezném magam, ha nem lenne a választottjaim között Queen.
Sokáig agyaltam azon, hogy konkrétan melyik számukat válasszam, illetve már azon is, hogy a '70-es, vagy a '80-as évek repertoárjából válasszak. Végül győzött az, hogy én az előbbi évtized hangzását szeretem egy egészen kicsit jobban.
1971-ben Farrokh Bulsara felveszi a Freddie Mercury nevet és beáll énekesnek egy együtteshez, a Smile pedig felvesz egy új énekest és később, most már John Deacon csatlakozásával átalakul Queenné. '73-ban kezdtek el igazán a zenéjükre koncentrálni, és nem is kellett olyan sokat várni a sikerre.
Olyan örök klasszikusok születtek ebben az évtizedben, mint a Bohemian Rhapsody (na arra is érdekes lenne írni egyszer), a Somebody to Love és a We Will Rock You. Ha az ember nem is hallgat Queent, ezeket akkor is ismeri hallásból, mind a mai napig.
De hát túl egyszerű lenne ezek közül választani, meg hát művelődjünk, ha már retró kihívás.
Az igazi kihívás nekem az lenne, hogy erre a számra ne valami nagyon gay dolgot írjak, meglássuk, ti hogy boldogultok vele. Kíváncsian várom az eredményeket.

'80-as évek:
Bon Jovi - Wanted Dead or Alive

Végigzenéltek körülbelül három és fél évtizedet, és a sikerük gyakorlatilag töretlen. Egy időszakban minden harmadik kamasz lány (és fiú) Jon Bon Joviba volt szerelmes. Valamilyen szinten haladtak a korral, de mégis megtartották a stílusukat, és szerintem leginkább ez az oka, hogy a mai napig meg tudták tartani rajongóikat - és újakat is sikerült szerezni.
Livin' On A Prayer, It's My Life - biztos akkor is hallottad már, ha sosem érdeklődtél az együttes iránt.
Még általánosban volt egy iszonyatosan erős Bon Jovi időszakom, amikor semmi mást nem voltam hajlandó hallgatni, és hál' istennek ez egy olyan együttes, amitől igazából senki sem megy falnak. Még nem találkoztam olyannak, aki azonnal rám szólt, hogy kapcsoljam ki, amikor elindítottam, pedig nagyjából minden más kedvencemnél akad legalább egy-két ember.
A Wanted Dead or Alive az egyik kedvenc számom tőlük, és ha valaki erre Supernatural fanficet ír, akkor még le is borulok előtte.

'90-es évek:

Green Day - When I Come Around

Az emberek gyakran rá szoktak csodálkozni, hogy már akkor is volt Green Day, pedig volt. Ahogy Billie Joe Armstrong is felhívta rá a figyelmet; ez gyakorlatilag a középiskolai együttesük, ami a mai napig változatlan.
És az is. A Green Day számok a harmadik évtizede ugyanazok - legalább egyszer káromkodnak az összesben. Persze nem csak erről van szó, inkább magáról a stílusról. Megvannak a szerelem témája köré csoportosuló dalok, de ami igazán meghatározó náluk, az saját szeretett hazájuk folyamatos kritizálása - na meg a világé, és ezt imádom. American Idiot megvan? Na akkor hallgassátok meg a Troubled Times-t is, mert az hasonló, csak az egész világot zavarja el melegebb éghajlatra, de úgy, hogy már várja, hogy indulhasson. Érdemes meghallgatni a legutóbbi lemezüket, meg merem kockáztatni, hogy eddig ez az egyik legjobb.
De ha valakit nem is érdekel különösebben a téma, a Boulevard of Broken Dreams és a 21 Guns biztos mindenkinek ismerősen hangzik.
Hogy miért a When I Come Around-ot választottam, azt, őszinte leszek, én se tudom, de már megindította a fantáziámat, úgyhogy kíváncsi leszek, belőletek mit hoz ki.

A kihívottaim pedig:
Lyla, mert már ez már csak természetes
Petra, mert tudom, hogy szeretnél még több szám közül válogatni, a határozottságodat ismerve
Andi, mert imádtam a legutóbbi novelládat és reménykedem benne, hogy ez megihlet
És végül Majra, mert kölcsön kenyér visszajár
Ó, és mindenki más, aki kedvet kapott hozzá. Kíváncsian várom az alkotásokat!

Grace Kelly

→ Novella
→ Fanfiction
→ Harry Potter, Tekergők
→ Wolfstar
→ A fiatal Sirius Black részegen énekli a Grace Kellyt Remusnak
→ Én is részeg voltam


Miután a diákok túlestek a vizsgákon, minden évben megjelent az a néhány ember, akik túlzásba vitték az ünneplést. Mindenki emlékezetében tisztán élt a pillanat, amikor egy hetedéves lány végigitta a hétvégét, és mielőtt megállíthatták volna, kirepült az ablakon a barátja seprűjén. Két nappal később találtak rá.
A Tekergők csupán néhány órája estek túl a tanév utolsó nagy megpróbáltatásán. Úgy vonultak a körletük felé, mint akik hosszú évek után készülnek végre hazatérni. James haja a szokásosnál is jobban égnek állt, Sirius egy háborúból visszatért katona arckifejezését öltötte magára, Remus hirtelen azt sem tudta, mit kezdjen magával, Peter pedig úgy festett, mint aki mindjárt elalszik.
Egyikünk sem sejtette, hogy ebben az évben közülük kerül ki az a személy, aki túlzásba viszi az ünneplést, bár logikusan végiggondolva ez egyáltalán nem meglepő esemény.
– Evans! – kiáltott a vörös hajú lány után Sirius a Griffendél-toronyba menet, mire James határozott mozdulattal oldalba könyökölte barátját.
Lily megpördült a tengelye körül, fél szemöldöke kérdőn a homloka közepére szaladt.
– Ez itt meg akart kérni, hogy ünnepelj vele – közölte nemes egyszerűséggel Sirius, fulladozva a visszafojtott nevetéstől. James elvörösödött, de azért igyekezett úgy kinézni, mint aki ura a helyzetnek.
– Ennek itt, van szája – vette át a szót maradék büszkeségét hősiesen védelmezve James.
– McGalagony professzor írásban is igazolja, ha szükséges – tette hozzá halkan Remus, mire Peter felnevetett.
– Befejeztétek? – kérdezte Lily, és elgyötörten sóhajtott.
– Mégis mit? – tetetett felháborodást James. Elővette a zsebéből a cikeszt, amit a legutóbbi meccséről nyúlt le, és elkezdett játszani vele. Lily erre csak ingerültebbnek látszott.
– A klubhelyiségben leszek, ha kiszórakoztátok magatokat – jelentette méltóságteljesen a lány, de azért látták, hogy elmosolyodik, ahogy elfordul.
James megvárta, amíg hallótávolságon kívül ér, és csak akkor vette elő Siriust, aki továbbra is remekül szórakozott.
– Csak azért, mert fogadtunk, hogy sikerült-e rábeszélnem egy randira, még nem kell minden alkalmat megragadnod arra, hogy leégess – dörrent rá barátjára a szemüveges fiú.
– Nyugalom, Rómeó – csitította Remus.
– Kicsoda?
– Nem érdekes – legyintett a fiú.
– A mai napon amúgy sincs szükséged Evans-re – biztosította Jamest Sirius. – Ünneplünk, csak mi. Tekergők féle tanévzárás.
– Nem teszem ki a lábam a kastélyból – szögezte le Remus. – Napok óta nem aludtam, semmi másra nem vágyom…
– A te állapotod mindig „napok óta nem aludtam” – mutatott rá Sirius.
Barátja ezzel nem szállhatott vitába, így hát csak megadóan biccentett.
– Nem megyünk ma sehova – jelentette ki James is, mire Sirius úgy nézett rá, mintha azt jelentette volna be, hogy soha többet nem kviddicsezik, vagy az új legjobb barátja Piton.
– Nem lázas – állapította meg Peter, miután barátjuk homlokára tapasztotta tenyerét.
– Nem, figyeljetek – tolta odébb türelmetlenül a fiú kezét James. – Az egyik hetedéves mindig szerez valahonnan lángnyelv whiskyt…
– Rosszul kezdődik – motyogta Remus.
– Jól kezdődik – mondta vele egy időben Sirius, mire a magasabb elpirult és másfele nézett.
– Semmi gáz nem lesz, majd én vigyázok rátok – bizonygatta James. Ez persze még viccnek is rossz volt, de barátai értékelték az igyekezetét.
– Meg fogjuk ezt még bánni – morogta az orra alatt Peter, de azért ő sem tiltakozott.
A klubhelyiség már megtelt az ünneplő diákokkal. Akik inkább pihenésre vágytak, azok vagy kimentek a szabadba és élvezték a kora nyári meleget és szikrázó napsütést. Szavak nélküli, mindenki által elfogadott megegyezés volt az, hogy a hangosak bent maradnak, és akik a nyugalmat találják jobbnak egy ilyen időszak után, azok elkerülik a klubhelyiséget.
– Majd mi elintézzük Siriusszal – jelentette be James, és választ sem várva magukra hagyták Remust és Petert. Kellemesen elbeszélgettek arról, hogy meglesz még ennek a böjtje (Remus valójában rettenetesen látni akarta, ahogy a többiek részegen leégetik magukat mindenki előtt), és nem sokkal később már kedvenc, kopott karosszékeikben ültek, enyhe alkoholmámorban úszva.
Nem mintha ők lettek volna az egyetlenek. A hetedévesek nagy része feltűnően hangosság és jókedvűvé vált, mire odakint sötétedni kezdett, az alsóbb évesek egy része pedig élvezte a műsort, a másik része felmenekült a hálókörletébe.
A klubhelyiségben egyre jobb hangulat uralkodott. Ahogy leszállt az este, és mesterséges világítás vette át a napfény helyét, narancssárgás bevonatot kapott az összes diák és berendezés. A hangazavar egyre csak nőtt, rengetegszer csendült fel örömteli, szívből jövő nevetés, és egyszer csak énekszó is hallatszott valahonnan.
Remus igyekezett tisztán tartani a fejét, ami nem bizonyult könnyű feladatnak, miután barátai igyekeztek megakadályozni ebben. Peter néhány órával sötétedés után egyszerűen elaludt, James, miután már felállni is alig tudott, körülnézett, hogy megkeresse Evanst, Sirius pedig felkapta a fejét az énekszóra.
– Én remekül éneklek tudni – jelentette ki határozottan. Közben azért küzdött, hogy ne csukódjanak le a szemei, és Remus nagyon nehezen állta meg, hogy ne nevessen fel hangosan.
– Teljesen igazad van, Tapmancs – hagyta rá mosolyogva. – Egyetértek.
– Akkor kéne is – folytatta akadozó nyelvvel Sirius. Hosszú haja leginkább egy kormos szénakazalra emlékeztetett, szemei csillogtak, arca kipirult.
– Ebben már nem annyira – pattant fel Remus, miután látta, hogy barátja szintén felállni készül. Neki azonban nem sikerült, és ha Remus nem kapja el, akkor valószínűleg a padlón végzi.
– Tudok én járni – bizonygatta, majd szavai nyomatékosításaként majdnem hanyatt dőlt.
– Veszem észre.
– Tudok. Engede… engem. Engedj el!
Remus nagyon sóhajtott és úgy tett, ahogy barátja kérte, aki csodával határos módon valóban talpon maradt.
– Hogyan tovább? – kérdezte tőle szórakozottan.
Sirius nem felelt, csupán egy hirtelen lépéssel megindult az egyik asztal felé.
– Tapmancs, mit csi…
Nem mondhatta végig a kérdést.
Többen is Sirius felé fordultak, akinek mostanra sikerült felküzdenie magát az asztalra és még fel is állt. James hirtelen megfeledkezett Lilyről és szintén barátjára szegezte tekintetét.
– Ez a legjobb barátomnak szól – jelentette be az asztal tetején egyensúlyozó fiú. – Vagyis barátomnak. Vagy mi.
Remus legszívesebben menekülőre fogta volna, de már elkésett. Sirius határozott mozdulattal rámutatott, majd teli torokból rázendített a Grace Kellyre.
Mostanra mindenki őt nézte. Remus már akkor azt kívánta, hogy nyelje el a föld, amikor barátja az „Am I too dirty? Am I too flirty?” részhez ért. Tulajdonképpen azt sem tudta, Sirius honnan ismeri ezt a számot, hiszen egy alig egyéves mugli alkotás volt, de most kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy erre a kérdésre választ találjon.
Az önjelölt sztár eleinte megpróbálta kiénekelni a magas részeket, majd amikor rájött, hogy ez meghaladja a képességeit, egyszerűen kutyamód vonyítani kezdett helyettük.
Remus segélykérően nézett Jamesre, de a fiú szemmel láthatólag élvezte a műsort, és amikor találkozott a tekintetük, csak rávigyorgott barátjára.
Megmentőnek végül maga a vészhelyzet okozója, vagyis az alkohol bizonyult. Sirius, miután a dal végére ért, nemes egyszerűséggel leszédült az asztalról. Erre már azért James is reagált; Remusszal együtt barátjuk elé ugrottak, hogy legalább ne törje össze magát.
A diákok körülöttük azonnal izgatott beszélgetésbe kezdtek. Remus igyekezett kizárni a hangjukat, és a hármas fogat menekülésszerűen távozott a hálókörletük irányába, ami nem ment túl könnyen, tekintve, hogy James maga is nehezen közlekedett.
Remus megesküdött rá, hogy soha többet nem hagyja inni barátait. Vagy legalábbis nem ekkora közönség előtt.


Másnap reggelre a jó idő úgy döntött, eleget dolgozott a hétre, és a napsütést szürke felhők, a kellemes meleget hűvös szél váltotta fel.
A diákok nagy része sokáig aludt, alig ténferegtek páran a folyosókon, a nagyterem pedig szinte teljesen üresen állt. Csupán a tanárok reggeliztek békésen a számukra fenntartott asztalnál, de ők sem tűntek kifejezetten kipihentnek.
Talán nem csak a diákok köszöntik ünnepléssel a vizsgák végét.
– Szerinted átalusszák a napot? – kérdezte Peter, majd ásítva magához vett egy bögre kávét.
– Ajánlom nekik – morogta Remus, akit meglehetősen rossz hangulatban talált a reggel. Másik két barátjuk úgy nézett ki, mint akiket leütöttek, és a saját érdekükben remélte, hogy még egy pár óráig nem is kerülnek olyan állapotba, hogy beszélni tudjanak.
Ahogyan azt is remélte, hogy Sirius nem fog emlékezni az estére.
– Mit műveltek? – kérdezte mit sem sejtve a szőke fiú. Ő ugyanis úgy aludta át az egészet, hogy még csak véletlenül sem riadt fel közben.
– Ágas tulajdonképpen semmi vészeset – felelte Remus, nem nézve barátja szemébe. – Mármint egyszer láttam, hogy Evans pofon vágja, de többször nem. És még lefekvés előtt is szóba állt vele.
– És Tapmancs?
– Aláírta a halálos ítéletét – bukott ki Remusból, mire Peter felnevetett, és nem tehetett róla, neki is mosolyra rándult a szája.
Tulajdonképpen éjjel, ahogy hallgatta barátai egyenletes szuszogását, úgy érezte, mindjárt felrobban a szíve. Hiszen a részeg ember őszinte, nem? Igaz, sokkal jobban örült volna, ha Sirius mindezt máskor és máshogy mondja ki…
Szépen lassan elkezdett megtelni körülöttük a nagyterem. Peter egy darabig szemezett néhány pirítóssal, végül feladta, Remus pedig egyszerűen csak meredt maga elé és a rántottáját piszkálta.
Merengéséből végül James és Sirius zökkentették ki, akik csodával határos módon magukhoz tértek, és leküzdötték magukat a Griffendél-toronyból. Mindkét fiú haja égnek állt, szemeik alatt hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek. James arckifejezése arról árulkodott, hogy bármelyik pillanatban elhányhatja magát, Sirius fintorgása pedig arról, hogy ő már túlvan ezen.
– Nem tudjátok, mitől nincs hangom? – kérdezte rekedten, és lehuppant Peter mellé, Remusszal szemben.
– Gondolom megint addig ordítottál, amíg tudtál. Csoda, hogy nem átkozott meg senki – jegyezte meg keserűen James.
– Fogd be, Ágas – mordult rá a hosszú hajú fiú.
Remus bölcsen hallgatott és töltött magának még egy adag kávét.
A Tekergők fintorgások és fájdalmas sóhajok közepette ücsörögtek az asztalnál, várva, hogy a reggelijük elfogyassza saját magát. Remus már épp fel akarta vetni, hogy talán kezdhetnének magukkal valamit, amikor egy griffendéles társuk mellettük elhaladva egy túl ismerős dallamot kezdett dúdolni.
A többieknek láthatólag nem tűnt fel, ám ekkor egy nagyobb csoport sétált el mögöttük, és ők már nem csak dúdoltak, hanem halkan énekeltek. Hamarosan a Griffendél asztalának minden részéről a Grace Kelly egy-egy sora hangzott fel, az esetek kilencven százalékában rettenetesen hamisan.
– Ez nem valami mugli szám? – ráncolta a szemöldökét Sirius. Erre Remus olyan vörös lett, hogy az már díjat érdemelt.
Diáktársaik nem néztek feléjük, de mindenki tudta, hogy kinek szól az éneklés és a sok vigyorgás.
Mindenki, kivéve Remus barátait.
– Szerintem menjünk fel, úgyse tudtok enni – javasolta most a fiú, és már fel is pattant.
– Az rengeteg lépcső – vette elő szenvedő arcát James.
– És később sem másszák meg magukat helyetted.
– Kislány – vetette oda Sirius, majd felállt és azonnal el is zöldült a mozdulattól. – Nektek nem ismerős ez a dal?
– Biztos énekelte valaki éjjel – töprengett hangosan Peter.
– Biztos – hagyta rá Remus, elővéve leghanyagabb stílusát. Sajnos rettenetesen hazudott.
– Kimehetnénk a parkba – nézett fel a mennyezetre James. – Az közelebb van, és nem esik.
– Menjünk – kapott az alkalmon Remus.
Ahogy elindultak, Sirius szintén elkezdte dúdolni a mostanra túlságosan jól ismert dallamot.
– Muszáj? – csattant fel Remus, mire barátai kissé összezavarodva meredtek rá.
– Ne harapd le a fejem – emelte fel védekezően a kezét Sirius.
De azért ahogy barátja elfordult, újra rákezdett, és Remus nagyon ügyelt rá, hogy ne nézzen a fekete hajú fiúra.

Evercas - Prológus

Na most, többen is vannak, akik tudják, hogy gyakorlatilag két éve ülök ezen a történeten, holott nemhogy befejeztem, de többször át is néztem. Egyszer blogot is nyitottam neki, de gyorsan felhagytam a publikálással. Ennek két oka van; az egyik, hogy rettenetesen lusta vagyok ilyen téren. A másik, hogy hiába a sok ellenőrzés, a mai napig nem vagyok vele elégedett. 

Most azonban belegondoltam, hogy végül is semmit sem veszíthetek azzal, ha kiteszem, így hát áthoztam erre a blogra, mondván hátha akad olyan, aki el akarja olvasni. 

Igazából nem is fűznék hozzá többet, az új, nagyon kreatívan "Evercas"-nak elnevezett menüpontban többet is megtudhattok a történetről és a születéséről. 

Jó olvasást, a véleményeket természetesen nagy örömmel fogadom! 

***

A két lány egymástól néhány lépésre állt meg. A vaksötétben egy idegen azt is gondolhatta volna, hogy ikrek; mindkettejük vörös, derékig érő hajkoronával büszkélkedhetett, nagyjából egyezett a magasságuk és a testalkatuk között sem volt sok eltérés. Sápadt bőrük szinte világított az éjszakában. Viszont aki ismerte őket, tudhatta, hogy egyiküknek sötétvörös, másikuknak több árnyalattal világosabb a haja, és az arcuk is egészen más. Kala-é barátságos, erős fényben meg lehetett számolni a szeplőit lágy vonásain. Calidus egész lénye fakóbb, mintha kísértet lenne, arca gyakran komor, zárkózottságról árulkodik.

– Militisék néhány órája elmentek – szólalt meg Calidus.

– Már így is késésben vannak. Nem fognak odaérni. A tanácskozást bizonyára előrébb is hozzák, pont az ilyen esetek elkerülése végett.

– Többet kellett volna foglalkoznunk a tervezéssel – sóhajtotta Calidus. Kala tudta, hogy barátja még ezért is magát okolja, holott egyáltalán nem tehetett róla. Ő igyekezett közülük a legjobban.

– Amora elkésett az információval, mert csak lassan tudott haladni. – Próbálta nyugtatni a lányt, noha nem sok sikert ért el vele, különösen, mivel ő maga sem volt nyugodt.

– Most már mindegy. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy épségben visszatérnek. Használható információra aligha számíthatunk.

– A semmi jobb, mintha valami baj történne.  

Calidus néma maradt, Kala mellett elnézve a távolba meredt. A lány tudta, hogy barátnője rálinából eredően sokkal jobban lát a sötétben nála, és néha irigyelte is ezért. Ugyan az évek alatt kezdte megszokni a sötétséget, és a szeme is alkalmazkodott valamelyest a körülményekhez, úgy érezte, ettől az érzékétől teljesen megfosztották.

– Felesleges tovább kint ácsorognunk. Még valakinek feltűnünk. A ház falai legalább majdnem minden zajt kizárnak. – Calidus ezzel sarkon is fordult, és sietős, de hangtalan léptekkel megindult a kis építmény felé. Az aljnövényzet nedvesen csiklandozta Kala bokáját, ahogy a kelleténél pár centivel rövidebb nadrágjában követte a mágus sötét sziluettjét.

Nem voltak messze a háztól, ahova most egymás mögött léptek be. Mikor már mind a ketten beértek, Calidus bezárta az ajtót, majd a falhoz lépett és motyogott valamit az orra alatt. Tenyeréből nyaldosó lángok bújtak elő, és átterjedtek a kesze-kusza, gallyakra, vagy drótra hasonlító szálakra, mire azok azonnal izzani kezdtek, fényük betöltötte a helyiséget.

Kala körül sem nézett, egyenesen az asztalhoz sietett, és letelepedett mellé. Gyűrött térképet kotort elő erszényéből, majd kiterítette maga előtt.

– Még mindig azt mondom, hogy fent gyorsabban haladnánk.

– Kockázatos – vetette oda Calidus. Hátra sem nézett, éppen azzal volt elfoglalva, hogy elrendezze régi, kopott gerincű könyveit az egyik falba rejtett szekrényben. Kala tudta, hogy mindjárt kivesz közülük egyet, mert ez a rutinos mozdulatsor mindig csillapította egy kicsit feszültségét. Mintha bizony bármi lenne azokban a vacakokban, amit még nem tudnak, gondolta bosszúsan.

– És sokkal rövidebb is – ingatta a fejét Kala, továbbra is a gyűrött térképet tanulmányozva.

– Nem szállok vitába veled, mert ezt a témát már megtárgyaltuk.

– Makacs vagy – morogta a sötétvörös lány. A fényben máris jobban látszott közöttük a különbség.

– Nem hiszem, hogy ez még meglep. – Calidus megeresztett egy félmosolyt, aztán a kezében tartott könyvvel együtt helyet foglalt az asztal túlsó felén. A kötet súlyos puffanással landolt, kisebb porfelhőt kavarva maga körül.

Újra csak hallgattak. Mind a ketten el voltak foglalva a maguk dolgával, Calidus a könyvvel, Kala a térképpel, és vártak. Hiszen folyton ezt tették – gondolkodtak, és vártak.

Kivételesen nem kellett túlzottan türelmesnek lenniük, mert nemsokára kopogás hallatszott a nehéz faajtó külső feléről. Egy kopogás, hosszú szünet, kettő gyors koppantás, még egy hosszú szünet, majd még három kopogás, szünet nélkül. Mindkét lány jól ismerte már a jelet.

Calidus felpattant a helyéről és már sietett is, hogy kinyissa az ajtót, utat engedve az érkezőnek.

Szőkésbarna hajú, fekete szemű, magas fiú lépett be a helyiségbe. Egy pillanatra kifejezéstelen maradt az arca, amíg Calidus újra bezárta mögötte az ajtót, majd mikor a lányok már szemben voltak vele, elmosolyodott. Kala megkönnyebbült. Legalább nem minden ment rosszul ezen a napon.

– Hölgyeim – kezdte Wetta. – Jelentem, eggyel több átjáró érhető el. Igazán hálásak lehettek nekem.

– Persze, hogy azok vagyunk – forgatta a szemét Kala, de azért mosolygott hozzá. – Ott a térkép az asztalon. Tiéd a megtiszteltetés.

– Ó, minő kedvesség és figyelmesség. Esetleg íróeszközt is kaphatok hozzá, vagy a tulajdon véremet használjam, mivel az sokkal ünnepélyesebb?

– Ne gúnyolódj! – korholta Calidus. – Csak csináld úgy, ahogy mindig.

Wetta színpadias fejcsóválás kíséretében az asztalhoz lépett, és a papírért nyúlt. Kezével egyszerű mozdulatot mutatott be fölötte, mire az enyhén megemelkedett, hogy aztán egy pillanattal később visszasüllyedjen, és csak egy apró pont tanúskodjon róla, hogy egyáltalán történt vele valami.

Ez a pont pedig részévé vált a többi hasonló jelölés egyre sűrűsödő tengerének, közelebb és közelebb juttatva őket a céljukhoz. Kala beleborzongott az örömbe, ami hirtelen átjárta. Érezte, hogy most még Militis sem tudná fenntartani a keserűség állarcát, mint ahogy az ilyen alkalmakkor soha. Wetta önelégülten vigyorgott mellette.

Alternatív érettségi

Ne kérdezzétek, mi van velem, én se tudom. Egy jó ideig nem mutattam semmi életjelet, most meg le se lehet rázni - elnézést kérek, tudom, hogy belőlem egy ekkora dózis ilyen hirtelen meglehetősen kellemetlen.

Na de, viccet félretéve, köszönöm szépen Lylának, hogy már megint eszébe jutottam (teszem hozzá, nem nagyon van más választása, elég lerázhatatlan vagyok). Mindenképpen nézzetek át hozzá is, megérdemli.

Szabályok:
- Írj néhány kedves szót arról, akitől kaptad a kihívást. Ha nagyon szereted őt olvasni, belinkelheted a blogját is.
- Az én alternatív érettségimen három tárgy van: random tények, emlékek, és fantázia. Mindhárom tárgyból húsz-húsz „tétel” van. Ahhoz, hogy átmenj, legalább tízet meg kell válaszolnod tárgyanként, amiket te választhatsz ki.
- Nincs rossz válasz!
- A válaszaid után illeszd be az eredeti kérdéssornak a linkjét, hogy a kihívottaid is tudjanak válogatni a hatvan kérdés közül. (lázadó leszek és IDE teszem)
- Hívd ki azokat, akiknek szívesen feldobnád a napját; vagy azt, akit a vizsgák közben megjutalmaznál még egy vizsgával!

Random tények

Mi a legfurcsább visszatérő álmod? 

Hogy bejön egy medve a szobámban az éjszaka kellős közepén. Egészen pontosan hároméves korom óta álmodom ezt rendszeresen, kisebb-nagyobb változásokkal. Senki sem tudja, honnan jött, senki sem tudja, miért nem megy, mindenesetre rettegek a medvéktől, pedig egy se él errefelé. 

Vannak olyan szavak, amik felidegesítenek, ha meghallod őket?

De még mennyire. 

Az osztályunkban még egyszer elterjedt a "tesó" megszólítás, amitől én fejest ugrok a suli melletti tóba. Sok hasonló van még, ami azért irritál, mert nem árulkodik túl magas intelligenciáról vagy túl nagy műveltségről. 

De megmondom őszintén, nekem a Biblia is egy ilyen szó. 

Van olyan könyv, vagy film, amit kötelezővé tennél az iskolában? Miért?

Egyszer írtam egy cikket a kötelezőkről, ha valakit érdekel, akkor itt elolvashatja, ezt rövidebben nem tudom értelmesen összefoglalni. 

Egy olyan helyzetben, amiben a gyerekek hátán nem áll fel a szőr a kötelező olvasmány szóösszetétel hallatán, biztos, hogy a Ne bántsátok a feketerigót! köztük lenne. Egy valósághű, de optimista képet alkot az emberekről, egyszerűen, egyszerre szépen és fájdalmasan. 

Illetve mindenképpen ki akarom itt emelni a Semmit Janne Teller tollából, mert egy olyan kérdést boncolgat zseniálisan, ami minden egyes iskolás korú gyereknek eszébe jut. 

Van olyan dolog, amitől félsz, de mások számára ez a félelem érthetetlen?

A bukfencezés. De már általános iskola óta. Én sem érettem soha, senki más sem, attól még ez van. Úgy fogok távozni az élők sorából, hogy nem tanulok meg bukfencezni, mert nem merek. Komoly hiányosság. 

Mit tudsz a legjobban főzni?

Már egy jó ideje rá vagyok kényszerülve, hogy tudjak főzni, ugyanis a szüleim folyamatosan dolgoznak, a két öcsémnek meg enni kell valamit. Szóval elég sok mindent simán elkészítek, állítólag nem is rosszul, de van egy saját fejlesztésű receptem, ami a szüleim szerint verhetetlen. Csirkéből és zöldségekből készül, a többi meg attól függ, hogy mikor mi van otthon, de még egyszer sem maradt belőle egy morzsa sem. 

Mi az MBTI-típusod? Szerinted van olyan személyiségteszt, ami kifejezőbb ennél?

INTP, de két százalékon múlik, hogy nem INTJ. Nekem igazából anno elég sokat segített az önmeghatározásban és elég jól van összerakva. Tökéletes személyiségteszt viszont nem létezik, az embereket nem lehet besorolni x csoportba, mert nincs köztünk két teljesen egyforma. 

Mi a legjobb és legrosszabb tulajdonságod?

Én vagyok a világ legsértődékenyebb embere, amit ritkán jelzek, viszont brutálisan megkeserítem vele a saját életemet, és ez szépen lassan sok kapcsolatomat is megmérgezi. 

Túl sokra nem tartom magam, de azért úgy gondolom, alapjáraton segítőkész vagyok, és szerintem ez egy fontos dolog. 

Van olyan dolog az életedben, amit eddig soha nem mondtál el senkinek? (Ez egy igen/nem-jellegű kérdés, nehogy leírd magát a dolgot!)

Igen. Amennyiben úgy sem történt meg a dolog, hogy ipari mennyiségű alkoholt öntöttem magamba és nem emlékszem rá. 

Egyébként szerintem mindenkinek van ilyen, és ez nem is baj. 

Van olyan étel, vagy ital, ami Magyarországon nem kapható, de odavagy érte?

Igazából lehet, hogy nálunk is árulják - valahol. Nem tudom, itt még nem találkoztam vele, de baklava. Valószínűleg a világ legegészségtelenebb dolga, és szerintem nem is néz ki valami jól, de apukámmal együtt ez az első, amit megveszünk, ha Görögországban járunk. De sok szláv népnél is elterjedt, no meg a törököknél. 

Szereted a tűzijátékot? Melyik volt eddig a legemlékezetesebb, amit láttál?

Totálisan a megszállottja vagyok. Egyszer a Balatonnál voltunk augusztus 20-án, és mivel falusi gyerek vagyok, én annál nagyobbat még nemigen láttam közelről és odáig voltam érte. De mi is mindig lövünk fel szilveszterkor és nem egy vicces eset történt már. Mint tudjuk, a bortól érdekes ötletei támadnak az embernek, a pálinkától meg megvalósítja őket, apukámék pedig józanon se normálisak, ha ilyesmiről van szó. De! Még sérülés nem volt. 

Emlékek

Van olyan kiegészítőd (óra, nyaklánc, karkötő stb.) amihez különösen ragaszkodsz? Miért?

Táboros életgyűrű, ami azóta a nyakamban lóg, hogy ott jártam. Igazából imádtam magát a tábort, de elsősorban azért fontos nekem, mert totálisan megváltoztam azon a nyáron, gyakorlatilag egy hét alatt, és emlékeztet arra, hogy érek valamit. Mert igazából ott éreztem ilyet először és nagyon sok mindent kihoztak belőlem, amiért iszonyat hálás vagyok.

Mi volt a legszebb, vagy legmeghatóbb mondat, amit valaha mondtak neked?

Igazából nem egy mondat, de legutóbbi szülinapomra kaptam egy listát, ami a "Top 100 reasons why Giger is the most amazing human being ever" címet viseli. Na, még életemben nem sírtam annyira a meghatottságtól, mint amikor ezt elolvastam. A szerzők tökéletesen tisztában vannak vele, hogy hogy állok az önértékeléssel, és megmondom őszintén, nem tudom, ezt hány ember csinálná meg. Vannak hullámvölgyeink, de az ilyen lépéseket amíg élek nem felejtem el.

Kaptál már beírást az ellenőrződbe? Ha igen, miért? (Vagy miért kaptad a legtöbbet?)

Sokan és sokszor nevettek már ki érte, de még soha. Így gimi harmadik évét a hátam mögött hagyva még egyszer sem sikerült. Javíthatatlanul jó magaviseletű egy stréber vagyok (vagy legalábbis a rábeszélő embert ritkán veszik elő).

Mi volt a legértékesebb dolog, amit valaha nyertél?

Az értékes relatív. Számomra a legértékesebb az, hogy idén megnyertem egy megyei kémiaversenyt és eljutottam Szegedre a Tudományegyetemre az országosra, ami hatalmas élmény volt.
De nyolcadikban kaptam egy díjat, ami az iskolaelsőnek jár, ahhoz járt egy igen nagy értékű könyvutalvány.
Szerencsejátékot meg nem tanácsolt űzni a Föld legszerencsétlenebb egyénének.

Mi volt a jeled óvodában?

Katicabogár. Tökéletesen elégedett voltam vele, főleg mivel másoknak olyanok voltak, hogy falevél meg fésű. Ki az isten találja ki ezeket?

Sírtál már fiú, vagy lány miatt?

Háromszor voltam szerelmes, igazából egyiket sem hevertem ki teljesen még azóta sem. De konkrétan úgy sírni valaki miatt, hogy fel is fogtam, mi a bajom, az egyszer volt, szakítás után. Egyetemesen ronda szakítás volt egyébként, én meg totálisan bele voltam esve az illetőbe. A mai napig nem tudom miért, de evvan, a szerelem nem válogat.

Mit tartasz a legnagyobb dolognak, amit eddig elértél?

A családom és barátaim tűréshatárát. 

Mi volt a legérthetetlenebb indok, amiért véget ért egy barátságod?

Másnak több pénze volt, mint az én családomnak. Az illető közölte, hogy nincs rám kapacitása. Tulajdonképpen ezek után egyáltalán nem kár érte.

Miről szólt a legérdekesebb előadás, amin valaha voltál?

Kémiáról és fizikáról. Látványos kísérletek voltak egy hihetetlenül humoros ember előadásában, még általánosban vittek el minket. A többieket nem izgatta fel ennyire, de én már akkor beleszerettem a természettudományokba.

Mi volt a legötletesebb nicknév, vagy felhasználónév, amit megadtál?

Az a helyzet, hogy nekem nemigen voltak ilyenek, mert cím- és névadásban én vagyok a legkevésbé kreatív ember.
De a kedvenc ilyen sztorim apukámhoz kötődik, aki fél óráig próbált regisztrálni egy oldalra, de semmit nem fogadott el jelszónak, majd felhúzta magát, beírta, hogy "anyádpicsája", és elfogadta.

Fantázia

Mi az álommunkád, amivel negyven évig szívesen foglalkoznál?

Igazából több is van. Kémiatanár, vegyészmérnök - és mindkettő megvalósulhat, csak még nem döntöttem el, melyik fog. De írónak lenni is hatalmas álmom, csak hát kevésbé valószínű, hogy megtörténik. De a remény hal meg utoljára. Mert ő a gyilkos.

Ha mindenképpen népszerű lennél a jövőben, de te választhatnád meg, mivel válsz azzá, mit választanál?

Király lenne felfedezni valamit, amivel életeket lehet menteni. Igazából magára a hírnévre nem vágyom különösebben, ilyen esetben is igyekeznék elbújni a háttérben.

Mi a célod a blogoddal? Mekkora olvasottságnál éreznéd azt, hogy ennél már nem szeretnél többet?

Az olvasottságomon nem nagyon zaklatom fel magam, a célomat meg még mindig nem tudom. Egy kicsit szeretnék vele másoknak segíteni, ha ez lehetséges, és egy kicsit magamnak is, egy kicsit meg csak úgy van. Régóta blogolok, de sosem volt olyan blogom, ami igazán én lettem volna, és úgy éreztem, szükségem van egy ilyenre. Így született meg a the Gigest. Aztán hogy értelme van-e, az majd kiderül. Vagy nem. Egyelőre nekem jó csinálni és akad ember, akinek tetszik, tehát megéri.

Szerinted van élet a Földön kívül? Mi történhetne, ha hirtelen felvennék velünk a kapcsolatot?

Szerintem éppenséggel lehet, mert az univerzum hatalmas, viszont nem olyan formában, amit el tudunk képzelni. A közhellyel ellentétben az emberi fantázia nem végtelen, abból dolgozik, amit látunk már. Tehát például nem tudsz elképzelni egy új színt. Ha van is valami élet szerű, szerintem egyáltalán semmi köze semmihez, amit mi már láttunk, ergo nem lehet elképzelni sem.

Ha választhatnál, mennyi idős lennél most? Miért?

Egy kicsit azért több, mint most, mondjuk olyan 22, egyetemista. Alapjáraton én mindig érettebb voltam, mint a korosztályom, viszont megvan az a hátránya a kamaszkornak, hogy nagyon sokan nem vesznek komolyan, mert "mit tudhatsz te". Szerintem jobban érezném magam egy kicsit idősebb közegben.

Mi tesz egy barátságot igazzá?

A bizalom, a kitartás, az elfogadás. Kölcsönös tisztelet és segítőkészség, mert az sem működik, hogy az egyik beáldoz mindent, a másik semmit. Közösen átélt élmények, megoldott konfliktusok és őszinteség.

Ha egy durva buli után arra a tudatra ébrednél, hogy megcsaltad a barátod/barátnőd, akivel évek óta együtt vagy, viszont 100%, hogy ez csak úgy derülhet ki, ha te magad elmondod, elmondanád?

Alapjáraton nem tudok ilyet elképzelni magamról, de tegyük fel, hogy megtörtént. És ezer százalék, hogy elmondanám, bár rettegnék és nehezemre esne.
Engem úgy neveltek, hogy mindig mondjak igazat, akármilyen nehéz is. Nem várhatom el a másik féltől, hogy bízzon bennem, ha egyszer nem vagyok őszinte, és innentől azt sem várhatnám el, hogy ő az legyen. Hihetetlenül gyötörne a lelkiismeretem, ha nem tenném meg, mert attól, hogy sunnyogok, még nem válik meg nem történté a dolog.

Szerinted működhet kapcsolat szegény és gazdag családból származó fiatalok között? Tegyük fel, hogy mindketten most végeztek az egyetemmel, és mindketten most kezdtek el dolgozni, hasonló kaliberű munkát.

Természetesen. Szerintem nem szabadna, hogy ez akadály legyen. Nem a pénze teszi az embert.

Ha kivehetnél öt tantárgyat, de másik ötöt kellene megnevezned, amit a helyükre beillesztenél, mit cserélnél, és mire? (Pl.: kémia helyett KRESZ-t stb.)

Kezdjük ott, hogy a kémiát a világ minden kincséért sem venném ki.
De tanulnék biosz helyett pszichológiát, tesi helyett járnék úszni, és lehetne mondjuk ilyen alapvető tenchnikai dolgokkal foglalkozó óra, esetleg főzés/varrás/háztartás vezetési tippek. Bár ez utóbbiban már 13 évesen elkezdtem a tapasztalatszerzést, 14 éves koromra pedig már sokkal tájékozottabb voltam benne, mint amire egy 14 éves általában vágyna, sokan viszont egyáltalán nem kényszerülnek rá, hogy beletanuljanak. Pedig előbb-utóbb mindenki elköltözik a családjától, és volt olyan ismerősünk, aki felhívta az édesanyját, hogy hogyan kell tésztát főzni. De igazából a legjobb az lenne, ha sok lenne a lehetőség, és mindenki maga rakhatná össze az órarendjét.

Ha te lennél a Facebook elnöke, mit változtatnál meg rajta?

Tennék az emberiségnek egy szívességet és letörölném.
Jó, tudom. Sok előnye van, olyan opciója is akad, ami miatt nekem is hiányozna, de azért tudnék élni nélküle, és borzasztó, amit a társadalommal művel. Bár, gondolom akkor lenne helyette másik ilyesmi oldal.

Kihívottam pedig mindenki, aki kedvet kap a kitöltéshez. Megmondom őszintén, ki vagyok esve a ritmusból (a macska meg fel van mászva a fára), jelenleg három blogot követek, az egyik Lyláé, és tőle kaptam, a másik kettőt meg már szintén ellőtte ő. Annak meg nem látom értelmét, hogy hasamra ütök módon válasszak valamit. Szóval elnézést kérek, ezt az utolsó szabályt nem sikerült betartani, de igyekszem visszarázódni.

LMBT támogatás - Meddig jó, mikortól sok?

Így a Pride Month végére egyre jobban elszaporodtak a témával kapcsolatos bejegyzések, szóval gondoltam, beállok a sorba és jól szítok egy veszekedést.
Mielőtt valaki elsiklana az irónia mellett és komolyan venné az előbbi mondatot, leszögezném, hogy szó sincs erről.
Már régóta meg szeretném írni ezt a bejegyzést, csak sosem jutottam el idáig, most meg végre ráparancsoltam magamra, hogy addig nem állok fel a laptopom mellől, amíg meg nem írtam.

Gondolom mindenki tudja, mi ez a téma, nem kell bemutatni, de a nagyon kezdők kedvéért elmondom, hogy az LMBT az angol LGBT magyar megfelelője, ahol az L a leszbikusoké, az M a melegeké, a B a biszexuálisaké és a T a pedig a transzneműeké. Igazából ha nagyon pontosak akarunk lenni, az LGBTQ+ sokkal kifejezőbb, mert abban mindenki benne van.

Na de. Mi az istent akarok én ezzel? Leginkább összefoglalni a véleményemet a témáról, és kitérni több nézetre is, illetve egy kicsit magára a támogatásra, mert szerintem erről is fontos beszélni.
A világért sem akarok veszekedést szítani, szerintem régen rossz, ha a dolog erről szól. De ha valakinek beletipornék a lelkébe, azért előre is bocsánat, nem tervezem.

Szögezzük le: totálisan elfogadó vagyok az LMBT közösség tekintetében. Pedig engem alapjáraton nem így neveltek, nagyon szeretem a családom, csodálatos emberek, de sajnos ilyen téren nem túl elfogadóak, és ez soha nem is volt titok. Én sokáig egyáltalán nem foglalkoztam a dologgal, aztán egy idő után, néhány éve kialakult bennem egy amolyan erőszakos védelmezés, mind ilyen téren, mind a rasszizmussal kapcsolatban.
Szerintem az egyik legnagyobb hülyeség a világon, hogy akár a szexuális beállítottsága, akár a bőrszíne, akár a neme alapján máshogy bánjunk az emberekkel. Mert ezek aztán a világon semmit nem befolyásolnak. Nem attól lesz bunkó, érzéketlen, alattomos vagy önző valaki, mert a saját neméhez vonzódik.

Az ítélkezésnek semmi értelme, meg kell ismerni egy embert ahhoz, hogy véleményt alkothassunk róla. De ez mindig így van. Nem fogok automatikusan szeretni valakit azért, mert heteró, vagy épp biszex, mint ahogy utálni sem fogom ugyanezért. Engem az emberi értékei érdekelnek, a viselkedése, az elvei, az, hogy mennyire segítőkész, mennyire figyelmes, megfontolt és emberséges. Ennek semmi köze ahhoz, hogy kikhez vonzódik.

Épp ezért szerintem a világ legfeleslegesebb dolga azon agyalni, hogy "mitől lesz valaki meleg". Úgy született, ez van, kit érdekel? Engem aztán hidegen hagy. Ez pont olyan, mint hogy mondjuk valaki hajjal születik meg, van, aki meg anélkül. Befolyásol ez engem vagy őt bármiben, ami számít? Nem. Hát akkor meg? Azt sem akarom tudni, hogy a heteró párok mit csinálnak a hálószobájukban, nem tartozik rám és nem is érdekel.

Aztán jön az, hogy van, aki elfogadj, van, aki nem. Na most, én igyekszem megértő lenni. Tudom, hogy az emberiség hozzáállása a dologhoz minden korban másmilyen volt. Azt is tudom, hogy általában nem könnyű levetkőzni azokat az elveket, amik között az ember felnő. De azért egy kicsit bennem van, hogy nekem mégis sikerült, akkor másnak miért ne sikerülne?
Mindenesetre - nem fogok hazudni, nehezen, de el tudom fogadni, ha valaki szerint ez nem természetes. Nem azért, mert egyetértek vele, csak próbálom megérteni valahogy. De. Akkor sincs joga ezért elítélni egy embert. Nem kell róla beszélgetni, aztán kész.
Olyan nincs, hogy homofóbia. Koszfóbia, az van, de homofóbia nincs. Belegondolt már valaki ebbe a szóba? Azt fejezi ki, hogy fóbiád van, irtózol bizonyos embertársaidtól. És lehet, hogy lesznek, akik most nagyon megutálnak, de ez van, én így gondolom; ilyet nem lehet. Nem jelenthetjük ki, hogy írózunk sok társunktól egy ilyen apróság miatt, mint hogy nem olyan a szexualitása, mint nekünk.
Szóval nem szeretni magát a jelenséget lehet, természetellenesnek gondolni lehet, de ez alapján elítélni egy egész embercsoportot, elnevezni fóbiának, mintha valami betegség lenne, és ezzel jogosnak tekinteni a gyűlölködést, na, ezt az én nézeteim szerint nem.

Ilyenkor abba érdemes belegondolni, hogy hogyan érezheti magát az a tizennégy éves kamasz, aki egy ugyanolyan ember, mint bárki más, amikor felfedezi, hogy meleg. Akaratlanul is felmerül benne, hogy innentől sokan utálni fogják, máshogy néznek rá - holott a személyiségében semmi sem változott. És nagyon sokan ezen soha nem is tudják túltenni magukat, mert sajnos sok esetben ez a félelem be is igazolódik.

Igazából a legtöbb esetben még csak bele se kell menni a témába. Senki nem kéri. Egyszerűen nem kellene fontos információnak tekinteni a szexuális beállítottságot.

De - és erről azért kevesebben beszélnek - át lehet esni a ló túloldalára is. A támogatás jó és fontos, viszont túlzásba lehet vinni. Az egyik legnevetségesebb dolog szerintem, amikor néhány (természetesen nagyon intelligens) kamasz lány kijelenti, hogy nekik kell egy meleg barát, mert az milyen cuki már. Jó reggelt kívánok, ez nem egy állatfaj, ha cukit akarsz, tarts kiskutyát.

Alapjáraton a pride is jó és hasznos, de az a helyzet, hogy sok olyan dolog van ezzel kapcsolatban, amit megértek azok részén is, akik ellenzik.
Szögezzük le: amíg az országban azonos nemű párok nem házasodhatnak, nem fogadhatnak örökbe, és bármiféle megkülönböztetés éri őket, addig a pride teljesen jogos és fontos.
Viszont ezt is tudom és elismerem, hogy mindig van ennek egy magamutogató része, mindig van olyan, aki túlzásokba esik. Az a helyzet - és ez mindenre igaz -, hogy tökéletes egyenlőség nem létezik. Valaki mindig egyenlőbb. Ezért a túlzások, a kompromisszumra való hajlam teljes hiánya, az erőszakosság és a túl nagy hang mindenhol előfordul. A pride-ot gyakorlatilag lehet úgy felfogni szerintem, mint egy jogokért való tüntetés, és ez a része minden tüntetésnek megvan. Az a baj, hogy túl sokan értik félre a célját.

Én arra az állapotra vágyom, amikor a szexuális beállítottság, a nem és a bőrszín tényleg csak teljesen mellékes információk. És ehhez igazából összesen annyi kellene, hogy az emberek megértség, hogy ezek nem befolyásolnak semmit.
Ehhez viszont az is hozzátartozik, hogy a másik oldalról sem visszük túlzásba a dolgot. Nem kell azért jobb embernek tartani valakit, mert nem heteró, nem kell rápörögni, nem kell folyamatosan ezzel kapcsolatos témákkal zaklatni. Szerintem ez is hihetetlenül idegesítő és az égvilágon semmi szükség rá.
Az ember rettentően összetett, nincs köztünk két egyforma, mindannyiunknak kismillió tulajdonsága, elve, hangulata és gondolata van, és ezekbe egyáltalán nem szól bele az, hogy ki tagja az LGBTQ+ közösségnek és ki nem.
Ezzel, és egy fantasztikus számmal zárnám a bejegyzést, hogy megmutassam, tudok ám pozitív is lenni.

Hangulatonkénti zeneajánló egy függőtől

Tulajdonképpen sosem gondoltam komolyan, hogy én ilyet is fogok írni, és most itt vagyok. A helyzet az, hogy a zene évek óta hatalmas szerepet játszik az életemben. Anyukám hasonlóan a függője, mint én, és úgy nőttem fel, hogy folyamatosan szólt valami, teljesen mindegy, hogy mit csinál éppen. Olyan nincs, hogy nincs zene - és talán ezért, vagy ettől teljesen függetlenül, de én is így vagyok a dologgal.
Egyszer összeszámoltam, és naponta átlagosan nyolc órát hallgatok zenét, tehát gyakorlatilag az életem harmadában csinálom. Na most, én aludni nem alszom ennyit.
Igazából teljesen mindegy, mit csinálok, nekem kell. És nem csak azért, hogy szóljon valami, általában meglehetősen válogatós vagyok. Íráshoz sokszor minden szart meghallgatok, ez tény, de máshoz nemigen.

Valószínűleg éppen ezért, érzelmileg is hatalmas jelentősége van számomra. Gyakorlatilag minden jelentőségteljes pillanathoz tudok kötni egy számot, vagy akár egész albumot. Általában beleesek a szövegekbe, úgy érzem, hogy megtalálom bennük magam, és hogy semmi más nem mondhatna el többet az aktuális állapotomról. Énekelni is szoktam ezeket a szövegeket, és nem sok vizet zavar, hogy se énekhangom, se hallásom.

Az utóbbi pár hétben eluralkodott körülöttem a káosz, és voltak napok, amikor csak és kizárólag a zenébe kapaszkodtam. Azt vallom, hogy sokkal jobb hatvanszor egymás után ugyanazt a számot üvöltetni, mint elküldeni valakit a sunyiba - utóbbit ugyanis biztosan megbánnám, előbbit pedig semmiképp.
És még mindig fogalmam sincs, miért ültem neki ennek a bejegyzésnek. Talán azért, mert szeretném, ha más is találna ezekben a számokban vigaszt, vagy szimplán csak népszerűsíteni akarom őket, mert nekem rengeteget segítettek. Vagy egy kicsit mindkettőért. Mindenesetre sanszos, hogy ez életem legszemélyesebb bejegyzése.

A toplista ötletét nagyon gyorsan elvetettem, mert nem szeretem a rangsorolást és hasonlítgatást. Inkább úgy döntöttem, több lelki állapothoz is felhozok két számot, ebben több értelmet találok.

Amikor padlón vagy, és együttérzésre van szükség
Szerintem mindenki ismeri azt az állapotot, amikor az ember totálisan egyedül van, éppen hatalmasat csalódott valakiben vagy csak elege van a sorozatosan érkező pofára esésekből. Ilyenkor én első körben semmiképp sem vagyok képes elengedni az érzést, inkább csak arra vágyom, hogy úgy érezzem, nem vagyok egyedül vele, mással is megesik. Ez a két szám nálam mindig beválik.



A jó öreg Castle of Glass, amit olyan négy éve hallgatok maximális hangerőn, egymás után minimum tizenötször, ha nagyon padlóra kerülök. Szerintem semmit sem kell mondani róla, mert a zene egy másik szépsége, hogy mindenki azt érzi ki belőle, amit szeretne. Szerintem az egyik leggyönyörűbb szám a világon.



Na igen, itt jegyezném meg, hogy az ajánlóban szinte minden mást ki fog szorítani a Linkin Park, a Green Day és a Queen. Senki se kérdezze, hogy raktam ezeket össze, nekem ők a szentháromság, még ha műfajban totálisan el is ütnek egymástól.
Ezért a számért imádom talán legjobban a Linkin Parkot. Képes arra, hogy akármilyen zaklatott állapotban vagyok, megnyugtasson egy kicsit, és utána tudjak hideg fejjel gondolkodni. Megértés és segítség, nekem ezt a kettőt jelenti.

Hate songs
Szerintem ezt a kategóriát nem kell bemutatni. Kár tagadni, mindannyian voltunk már olyan dühösek valakire, hogy legszívesebben hozzávágtunk volna valami nehezet és keményet. Mivel ezt a rendőrség nem annyira értékeli, és haragból cselekedni egyébként sem tanácsolt, maradnak nekünk azok a zenék, amiken keresztül kirombolhatjuk magunkat. Nagyon sok hatalmas hibától mentettek már meg.



Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire imádom ezt a számot. A kedvestől távol áll, de hát akkor nem is segítene. Én csak ajánlani tudom.



Sokkal több emberre gondoltam már ezt a számot hallgatva, mint ami illendő lenne, de hát ez van. Elfolyatni nem jó a dühöt, viszont a másikon kitölteni meg elég undok dolog, marad ez a megoldás.

A "padlón vagyok, de most már fel szeretnék állni valahogy" helyzet
Ehhez nekem általában kell egy löket, és néha megesik az, hogy senkitől nem kapom meg. Ilyenkor füles elő, ajtó becsuk, zene indít. És ez a mozdulatsor csodákra képes.



Kezdjük ott, hogy imádom ezt a videót. Folytassuk azzal, hogy azért megvan annak a hangulata, amikor az ember fekszik a szőnyegen, világosban kezdi el hallgatni ezt a dalt, ismétlésre teszi, és éjfél van, mire befejezi. Művészet.



Ez az a szám, ami nagyrészt az előadó miatt ad hihetetlen lelki erőt. Még nulladikban pörögtem rá teljesen Freddie Mercury történetére, és azóta szerintem egy énekesben sem lehet látni azt, ami benne volt (ez személyes vélemény, mielőtt valaki megsértődne). Ez az ember gyakorlatilag a szórakoztatásnak élt, és évekig úgy énekelt, hogy közben konkrétan haldoklott. Ha ő képes volt erre, akkor én is képes vagyok kiheverni olyasmiket, mint hogy valaki átver vagy hasonló. Az utóbbi időben megint sokat foglalkoztam a témával, és rengeteget segített.

Az "én egy önálló, erős és független egyén vagyok" elhatározás
Megvan az a néha kellemetlen tulajdonságom, hogy ha valakihez ragaszkodni kezdek, akkor azt már beteges szinten művelem. Hajlamos vagyok elnézni egyes emberek minden hibája felett, és sajnos arra is, hogy értékileg teljesen alájuk rendeljem magam. Nem egyszer alakul ki bennem a kép, hogy a másik tökéletes, és én a büdös életben soha nem leszek elég jó neki.
Aztán néha jön az elhatározás, hogy ezzel leállok. Elvagyok én egyedül is, úgy fogok élni, ahogy akarok, és nem érdekel, mások szerint mennyit érek. Ehhez azonban megint masszív zenehallgatás szükségeltetik.



Amikor pár éve egy osztálytársam bejelentette, hogy az együttesével ezt fogják előadni egy tehetségkutatóban, akkor brutálisan felpörögtem, majd teljesen felháborodtam, hogy a többiek miért nem ismerik. Na most az utóbbit azóta se tudom hova tenni, de végül is olyan kort élünk, amikor egy DJ lehet "világhírű előadóművész", bár ha nem visz magával pendriveot, akkor nem tud "fellépni".
Mindenesetre már a cím is magáért beszél, és bár nem ez a kedvenc számom tőlük, közel áll hozzám az együttes. Tessék Bon Jovit hallgatni, a jó zene nem kompatibilis a divat szóval.



Na ezt a számot nem tudom megmagyarázni. Szimplán csak ezzel a lelki állapottal kötöm.
Egyébként az együttest se tudom megmagyarázni. Szeretek pár Imagine Dragons számot (és ezeket nagyon), de vegyesek az érzéseim velük kapcsolatban. Összességében jó, amit csinálnak, nem egy szövegüket szeretem, és látszik, hogy a zene szerelmesei, de (népszerűtlen vélemény lesz, már készülök a kövezésre) soha nem volt saját stílusuk. Na igen, nem egy embert ismerek, aki nagyon szereti őket, és őszinte leszek, ezt a nézetet egyikükkel sem mertem még közölni.
A műfaji ugrálást el tudom fogadni. Én meglennék nélküle, de ha egy együttes több műfajban is ki akarja próbálni magát, azt teljesen megértem, és azt is, hogy sokak szerint jó ez a változatosság. Néha még nekem is kifejezetten tetszik. De sokan erre képesek úgy, hogy közben megtartják a stílusukat. A Queen keverhette az operát a rockkal, pár napra meg rá kiadhattak egy pop számot, attól még ugyanúgy Queen maradt. Az Imagine Dragons esetében ezt sosem éreztem, és kár érte.
Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy az I'm So Sorry vészesen alulértékelt.

Mikor az embernek elege van a világból
Velem meglehetősen gyakran megesik, evvan. Szerintem érthető is, ha az ember mondjuk egy különösen hosszú nap és egy átvirrasztott éjszaka után épp az útszélén ül a telezsúfolt, lerobbant buszon, és még hideg is van - nem véletlen, hogy mindig van nálam füles. Jobb egy lejátszási lista, mint egy tömeggyilkosság.



Még egy videó, amit imádok, és egy szöveg, amire mindenképpen érdemes odafigyelni.



Általános és úgy fest, megoldhatatlan probléma, hogy az emberek nem figyelnek egymásra. Pedig a konfliktusok fele elkerülhető lenne, ha figyelnének.

Ha csak élvezni akarod a zenét
Van az a pont, amikor az ember nem akar gondolkodni, viszont ez nehezen megy. Ilyenkor nekem egy igazán jó szám mindig segít, mert el tudom terelni a figyelmemet azzal, hogy csak élvezem.



Első körben a Bohemian Rhapsody-t akartam idetenni, de azt szerintem eleve mindenki ismeri, és a The March of The Black Queen szerintem hasonló remekmű, viszont nem annyira közismert. Itt jegyezném meg egyébként, mert már régóta böki a csőröm, hogy az előbbit kapcsolatba hozni azzal a borzadállyal, amit ők Suicide Squad filmnek neveznek, a legnagyobb gyalázat a történelemben. Meg (teszem hozzá nagyon óvatosan és rettegve) én akartam értékelni a Panic! At The Disco covert, tényleg, de azóta is borzalmas ellenérzés van bennem. Pedig az együttest is kedvelem, nem itt van a baj. Valószínűleg főleg az SS miatt, no meg mert ez a számot annyira rongyosra hallgattam, hogy minden feldolgozástól ódzkodok. Brendon Urie tényleg tud énekelni, egy szóval sem mondom, hogy nem. de nekem nagyon nem jönnek be a változtatásaik, és túlságosan Queen ez a szám. Evvan, ez egy személyes dolog, ha meghallom, sikítok.
Na de, The March of The Black Queen. Majdnem ugyanakkora mestermű, érdemes hallgatni.



Ez szerintem egy mestermű, nincs rajta mit magyarázni. Bár a családom falnak megy tőle, de ők elég sok mindentől, amit sokkal hangosabban hallgatok, mint ahogy illene. A szomszédok mindenesetre jó zenét hallgatnak - ha akarják, ha nem.

Jókedv fokozás
Szerettem volna valami pozitívval zárni itt a sok negatív hangulat után, elvégre az ember jókedvében is legalább annyiszor hallgat zenét, mint rosszban. És itt akkor már nem kettő, hanem három számot hozok fel, mert hát a vidámabbak eddig nemigen kaptak helyet.



Mondhattam volna, hogy We Will Rock You, vagy We Are The Champions, de szerintem nincs ember, aki ezeket ne ismerné, és ez mégiscsak egy ajánló. Általában az emberek vagy szeretik ezt a számot, vagy utálják, köztes ritkán van, nem nehéz kitalálni, hogy én melyik tábort erősítem.



Tipikusan az a szám, aminek csak nagyon hangosan van értelme. De szerintem megunhatatlan.



Ne kérdezzetek, mert nem fogok tudni válaszolni.
De az biztos, hogy ez egy rettentően alulértékelt Green Day szám.

Én megingathatatlanul kitartok amellett, hogy a zene óriási érték. Lehet egy nem kártékony függőség, egy hobbi, vigasz, segítség, szórakozás, vagy akár az életed. Mindenkinek másért jó, mindenkinek mást mond, mindenki más mértékben ragaszkodik hozzá. Én ajánlom, hogy hallgassatok minél többet zenét, mert szerintem hihetetlen ereje tud lenni, és én speciál egyáltalán nem bánom, hogy ekkora szerepe van az életemben, sőt.